I. Dél-Tirol esete

Dél-Tirol, melynek hivatalos neve Autonóm Provincia Bozen, a régvolt Osztrák Császári Birodalom egy része, mely 1919-ben Olaszországhoz került. Jelenleg Dél-Tirol egyike Olaszország több mint 100 provinciájának, és Ausztriával határos. A lakosság félmillió fő (Olaszország lakosságának 0,8%-a), és a területe kereken 7400 km² (Olaszország területének 2,5%-a). A lakói 2/3 részben (64%) német anyanyelvűek, egynegyedük (25%) olasz, 4% ladin (rétoromán) és 7% egyéb (bevándorló).¹

A magyar és nem magyar fanyalgók észrevehetnék, hogy Székelyföld önrendelkezésének megfogalmazása nem egy párját ritkító, egyedülálló óhaj és kívánság. Nem állíthatja senki, hogy az Európai Unióban nincs hasonló szerveződés és működőképes intézmény. Csak példaként említem Dél-Tirolt, Katalóniát, Baszkföldet, a finnországi Aland szigeteket. Nemzetek önrendelkezésére más példákat is lehetne sorolni: Skócia, Welsz, Belgium flamand, vallon és német közösségeinek, a németországi dánok és szorbok, illetve a dániai németeknek az együttélése. Svájc több száz éve kitűnő példája a nemzeti közösségek békés egymás melletti élésének – még ha Svájc nem is tagja az Európai Uniónak.

A Tusnádfürdőn 2000. április 13-15-én megtartott "Székelyföld 2000" konferencián tartott előadás szerkesztett változata

Egy székely barátom, Balogh Csaba emlékére

A székely autonómia kérdésének az első világháború végén történő megjelenése nem választható el az erőszakos impériumváltozástól. A román uralom alá kényszerített székelységnek ugyanis identitása védelmében vált szükségessé az autonómia gondolatának felelevenítése. Hogy mennyire a román katonai hódításra történő válaszreakcióval van dolgunk, azt mi sem bizonyítja jobban mint az a tény, hogy az első tervezet ez ügyben 1919. január elején készült el Székelyudvarhelyen, pár héttel a Székelyföld román katonai megszállása után. ¹

A székelyek körében máig elevenen él a legenda, ha veszély fenyegeti a székelységet, hajdani vezérük, Csaba királyfi, Attilának, a hunok királyának fia, visszatér a csillagok között, a Hadak Útján, és megvédi őket minden veszedelemtől. Ők alkotják az erdélyi magyarság legnagyobb, erőteljes regionális tudattal rendelkező közösségét. Hagyományai, kultúrája, közösségi tudata alkalmassá teszi a székelységet arra, hogy az erdélyi magyarság belső anyaországának, az autonóm Székelyföldnek a megteremtője és egyben az erdélyi magyar autonómiatörekvéseknek az úttörője legyen.

Az önrendelkezésre ítéltetett Nép

Borsos Géza József

Elhangzott Budapesten a Magyarok VII Világkongresszusa keretében szervezett „Államiság nélküli népek” című Konferencia keretében, 2008. augusztus 18.-án

Jelen írás nem történelmi kutatómunka eredménye, még csak nem is szakdolgozat, hisz nem vagyok történész. Egy székely ember elmélkedése „államiság nélküli népének” múltjáról, jelenéről és várható, lehetséges jövőjéről.

A szervezők kérdéseit látva előre kell bocsátanom, hogy mi egészen másképpen közelítjük meg az autonómia kérdését. Amikor pedig magunkról beszélek, akkor nemcsak a Székely Nemzeti Tanácsra gondolok, hanem általában a székelyekre. Ezt a megközelítésbeli különbséget egy példával fogom megvilágítani. Ha egy szabadságától megfosztott, vagy jogaiban korlátozott embertől megkérdeznék, mit javasol, az valószínűleg meg fog lepődni. Mert amire ő vágyakozik, azt javaslatként nem lehet elmondani. A szabadság utáni vágy, amely közösségi törekvés is lehet, a legmélyebb emberi érzés, amely ösztönzője volt az emberi jogok kinyilvánításának, s garanciái megteremtésének, azoknak az alapvető jogoknak, amelyek a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának bevezetője szerint „az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.”

Izsák Balázs


A történelmi 1989-es év után Közép és Kelet-Európa kisebbségei élénk figyelemmel fordultak Nyugat-Európa felé. Számukra a „nyugati modell” nem csak a piacgazdaság, nem csak az intézményesített pluralizmus, azaz a nyugati demokrácia modellje volt, hanem a reményteli példa is: íme kisebbségiként is lehet emberhez méltó módon élni, és nem szükségszerű sem az elvándorlás, sem a beolvadás. Nyugat mítosza feledtetni tudta a baszkföldi, vagy északírországi terrocselekményeket, az elzászi németek beolvadását, és azt, hogy az oly sikeresnek mondható intézmények, mint Dél-Tirol autonómiája sem teremtődtek meg maguktól, automatikus következményeként pluralizmusnak és piacgazdaságnak, hanem épp ellenkezőleg, hosszú, olykor keserves küzdelem árán. Ám ha sikerül túllépni az illúziókon, akkor is el kell ismerni: a nyugati kisebbségek helyzete egy, a Közép és Kelet-Európai társadalmakénál tágabb mozgásterű világban vált olyanná, amilyennek ma ismerjük, a kisebbségi jogok védelmének eszköztára pedig nemcsak gazdagabb, de a mögöttük álló tapasztalatok is árnyaltabbak, összetettebbek. Közép és Kelet – Európa kisebbségei nagy valószínűséggel a jövőben is beépítik érvrendszerükbe Nyugat precedens értékű, kisebbségekre vonatkozó alkotmányjogi megoldásait, keresni fogják az adaptációs lehetőségeket.¹

Ferencz Csaba

A romániai magyar társadalom képviseleti színterein 2003-ban jelentős változás állt be. A demokrácia elengedhetetlen velejárója, a közképviselet “belső” ideológiai és társadalmi pluralizmusának feszítő ereje új struktúrák – szervezetek és testületek – létrejöttét kényszerítette ki. Elemzésemben az előzmények rövid felvázolását követően azt vizsgálom: milyen okok vezettek eme többsíkú pluralizálódáshoz, milyen változások következtek be a (köz)képviseleti elitek differenciálódása révén, illetve ezek a mozgások milyen hatással voltak a “befogadó” közegre.

Ferencz Csaba írása

Milyen stratégiát követ a Székely Nemzeti Tanács – teszik fel a kérdést elemzők és politikusok, amikor a közélet színterén alig fél esztendeje feltűnt testület autonómiatörekvésének sikerét firtatják, sikertelenségét jövendölik. A válaszok sokrétűek, de a “szakmai” fejtegetések mintha elfeledkeznének, az aktuálpolitikai fogantatású érvelések pedig kikerülnének egy végtelenül egyszerű, már-már banális megközelítést: egy belülről jövő, politikailag is megfogalmazott társadalmi igény megjelenítését, az önrendelkezés közjogi garantálását egy integrálódó országban nem lehet a végsőkig elodázni.

Csapó I. József


Romániában 1945 óta érvényben van a 86-os számú törvény – a Nemzetiségek Statútuma. E törvényt az elmúlt évtizedekben lépten-nyomon megsértették, s 1990-től kezdődően sem vették figyelembe. Kik? Az államigazgatási, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozók.