A székelyek körében máig elevenen él a legenda, ha veszély fenyegeti a székelységet, hajdani vezérük, Csaba királyfi, Attilának, a hunok királyának fia, visszatér a csillagok között, a Hadak Útján, és megvédi őket minden veszedelemtől. Ők alkotják az erdélyi magyarság legnagyobb, erőteljes regionális tudattal rendelkező közösségét. Hagyományai, kultúrája, közösségi tudata alkalmassá teszi a székelységet arra, hogy az erdélyi magyarság belső anyaországának, az autonóm Székelyföldnek a megteremtője és egyben az erdélyi magyar autonómiatörekvéseknek az úttörője legyen.

Az önrendelkezésre ítéltetett Nép

Borsos Géza József

Elhangzott Budapesten a Magyarok VII Világkongresszusa keretében szervezett „Államiság nélküli népek” című Konferencia keretében, 2008. augusztus 18.-án

Jelen írás nem történelmi kutatómunka eredménye, még csak nem is szakdolgozat, hisz nem vagyok történész. Egy székely ember elmélkedése „államiság nélküli népének” múltjáról, jelenéről és várható, lehetséges jövőjéről.

A szervezők kérdéseit látva előre kell bocsátanom, hogy mi egészen másképpen közelítjük meg az autonómia kérdését. Amikor pedig magunkról beszélek, akkor nemcsak a Székely Nemzeti Tanácsra gondolok, hanem általában a székelyekre. Ezt a megközelítésbeli különbséget egy példával fogom megvilágítani. Ha egy szabadságától megfosztott, vagy jogaiban korlátozott embertől megkérdeznék, mit javasol, az valószínűleg meg fog lepődni. Mert amire ő vágyakozik, azt javaslatként nem lehet elmondani. A szabadság utáni vágy, amely közösségi törekvés is lehet, a legmélyebb emberi érzés, amely ösztönzője volt az emberi jogok kinyilvánításának, s garanciái megteremtésének, azoknak az alapvető jogoknak, amelyek a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának bevezetője szerint „az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.”

Izsák Balázs


A történelmi 1989-es év után Közép és Kelet-Európa kisebbségei élénk figyelemmel fordultak Nyugat-Európa felé. Számukra a „nyugati modell” nem csak a piacgazdaság, nem csak az intézményesített pluralizmus, azaz a nyugati demokrácia modellje volt, hanem a reményteli példa is: íme kisebbségiként is lehet emberhez méltó módon élni, és nem szükségszerű sem az elvándorlás, sem a beolvadás. Nyugat mítosza feledtetni tudta a baszkföldi, vagy északírországi terrocselekményeket, az elzászi németek beolvadását, és azt, hogy az oly sikeresnek mondható intézmények, mint Dél-Tirol autonómiája sem teremtődtek meg maguktól, automatikus következményeként pluralizmusnak és piacgazdaságnak, hanem épp ellenkezőleg, hosszú, olykor keserves küzdelem árán. Ám ha sikerül túllépni az illúziókon, akkor is el kell ismerni: a nyugati kisebbségek helyzete egy, a Közép és Kelet-Európai társadalmakénál tágabb mozgásterű világban vált olyanná, amilyennek ma ismerjük, a kisebbségi jogok védelmének eszköztára pedig nemcsak gazdagabb, de a mögöttük álló tapasztalatok is árnyaltabbak, összetettebbek. Közép és Kelet – Európa kisebbségei nagy valószínűséggel a jövőben is beépítik érvrendszerükbe Nyugat precedens értékű, kisebbségekre vonatkozó alkotmányjogi megoldásait, keresni fogják az adaptációs lehetőségeket.¹

Ferencz Csaba

A romániai magyar társadalom képviseleti színterein 2003-ban jelentős változás állt be. A demokrácia elengedhetetlen velejárója, a közképviselet “belső” ideológiai és társadalmi pluralizmusának feszítő ereje új struktúrák – szervezetek és testületek – létrejöttét kényszerítette ki. Elemzésemben az előzmények rövid felvázolását követően azt vizsgálom: milyen okok vezettek eme többsíkú pluralizálódáshoz, milyen változások következtek be a (köz)képviseleti elitek differenciálódása révén, illetve ezek a mozgások milyen hatással voltak a “befogadó” közegre.

Ferencz Csaba írása

Milyen stratégiát követ a Székely Nemzeti Tanács – teszik fel a kérdést elemzők és politikusok, amikor a közélet színterén alig fél esztendeje feltűnt testület autonómiatörekvésének sikerét firtatják, sikertelenségét jövendölik. A válaszok sokrétűek, de a “szakmai” fejtegetések mintha elfeledkeznének, az aktuálpolitikai fogantatású érvelések pedig kikerülnének egy végtelenül egyszerű, már-már banális megközelítést: egy belülről jövő, politikailag is megfogalmazott társadalmi igény megjelenítését, az önrendelkezés közjogi garantálását egy integrálódó országban nem lehet a végsőkig elodázni.

Csapó I. József


Romániában 1945 óta érvényben van a 86-os számú törvény – a Nemzetiségek Statútuma. E törvényt az elmúlt évtizedekben lépten-nyomon megsértették, s 1990-től kezdődően sem vették figyelembe. Kik? Az államigazgatási, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozók.

A Székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyez­séget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre.

Izsák József [1]

A jellegzetességek iránt ma nem egyszer gyanakvással viseltetünk. Únos-úntalan halljuk, hogy erre is, amarra is rámondják: jellegzetesen magyar. Nem csoda tehát, ha egyesek már az ellen is tiltakoznak, hogy egyáltalán magyar jellegzetességek léteznek. Talán mindkét oldal hibája a fogalom tisztázatlanságában rejlik. Mert mi is az a jellegzetes? Az-e, ami specifikum, egyebütt nincs meg, vagy az, ami sztereotip, állandóan ismétlődik, visszatér. Szerencsésebbnek látszik a jellegzetesnek ez a második kritériuma, mert hogy csak a magyar realista, sírvavigadó, szabadságszerető, finitista, egyenes, nyílt és bátor, nem egykönnyű bárkivel is elhitetni. De hogyha a jelenség gyakorisága szerint állapítom meg valamire, hogy jellegzetes, még nem zártam ki, hogy egyebütt nem fordulhat elő.