Farcádi Botond
Piruló arccal szólt tegnapi sajtótájékoztatóján az autonómia-népszavazásról Tamás Sándor megyeitanács-elnök. Ám arca nem a lelkesedéstől, a tettvágytól, az elszántságtól váltott színt, hanem a zavartól.
Márton Árpád képviselő fennhangon, irigylésre méltó precizitással bizonygatta, mitől is esélytelen az autonómia-népszavazásra vonatkozó kezdeményezés, hogyan is kellene eljárni ahhoz, hogy eredményes legyen. Tudását, felkészültségét csillogtatva azonban megfeledkezni látszik arról, hogy ezt a közös célok érdekében hasznosítsa, segítő kezet nyújtva a Székely Nemzeti Tanácsnak, az erdélyi magyarság közös érdekében.
Pedig miért is e zavar, e kínkeserves magyarázkodás? Hiszen nem kényelmetlen kérdésekre kellett válaszolniuk az RMDSZ-es politikusoknak, nem gyarapodó bankszámláikra kellett magyarázatot adniuk, az autonómiáról volt csupán szó. Amely már másfél évtizede szerepel az RMDSZ programjában, amelyet zászlajukra tűzve – rendszerint a választásokat megelőző időszakban – ezer meg ezer szavazatot gyűjtöttek be, hogy aztán a bársonyszékbe kerülve hirtelen fontosabbá váljon minden más, a zsíros fizetéssel járó különféle vezetői tisztségek, a kormányzati részvétel, a hatalom minden áron való megtartása, a politikai klientúra igényeinek kielégítése, saját anyagi gyarapodásuk.
Együtt az autonómiáért – kinek ne csengene ismerősen a szövetség korábbi választási szlogenje. Az autonómia lehet az a gondolat, amely egyesíteni képes a széthúzó magyar politikai erőket – nyilatkozta tanácselnökké választása után nem sokkal Tamás Sándor. És nem is tévedett: valóban egyesítő erő lehetne, ha az RMDSZ valóban akarná ezt. És azokat az arcokat nem csupán a zavar, hanem az őszinte tenni akarás is pirosra tudná festeni.
2008. október 21. – Háromszék
Jelképeink
Székely Hímnusz
Székely Nemzeti Tanács