Tisztelt emlékezõ közösség, kedves vásárhelyiek, székely-magyar testvéreim!

Legyünk most bárhol is, itt a Postaréten vagy bárhol a nagyvilágban, most lelkünk összekapaszkodik és szívünk együtt dobban. Idézzük meg együtt nagy költõnk, Szilágyi Domokos Prófétáját:

„hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már
leszoktatni az életrõl, ezer fortéllyal: könnyû lét ígéretével vagy súlyos
halál kényszerével, mézesmadzaggal vagy kilencfarkú macskával,
délibáb hatalommal, ólom rabsággal”

Hiába próbálnak annyian és annyiszor leszoktatni az életrõl, leszoktatni a szabadságról. Mert az élet: szabadság. És a szabadság: élet.

160 éve itt három ember az életével fizetett, félszáz társuk pedig sokévi börtönnel, azért, mert hittek ebben. A szabadságban, az életben. Abban, hogy szabadság nélkül, magyar-székely szabadság nélkül nem érdemes és nem lehet élni, sem itt a Székelyföldön, Erdélyben, sem máshol, a Kárpát-medencében. A történelem furcsa fintora, hogy az akkori marosvásárhelyi – labanc magyar – polgármester is azon sürgölõdött, hogy végrehajtsák az ítéletet, hogy leszoktassanak a szabadságról, az életrõl.

Eltelt 160 év, és bár látszólag ismétli magát a történelem, hiszen akkor is krími válság volt, mint most, sokat változott a világ körülöttünk. De minden önkény és háború, határtologatás és kisebbségi sorstalanság ellenére erõs hitünk és meggyõzõdésünk ugyanaz maradt: élni egyénként, közösségként csak szabadon lehet, csak szabadon érdemes. Neve és kerete is van ennek – Székelyföldön és Partiumban, egész Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján ugyanúgy hívják: közösségi autonómia. Száz éve cél és követelés. Ha hiszünk benne, jövõkép. Ha már a kezünkben van, közjogi eszköz mindennapi szabadságunkhoz. Az élethez.

Valljuk meg tehát együtt: hiába próbálnak leszoktatni róla, a szabad élet záloga, az autonómia jogunk, jussunk, felelõsségünk. Amit könnyû lét ígéretével vagy súlyos fenyegetés kényszerével, mézesmadzaggal vagy kilencfarkú macskával, délibáb hatalommal vagy ólom rabsággal sem lehet elvenni, elvitatni tõlünk.

Nincs még a kezünkben, de elindultunk felé. Tudjuk, mit akarunk, nem igaz, hogy nem tudjuk. Bukarestben is tudják ezt. Azért próbálkoznak lebeszélni róla: néha a könnyû élet ígéretével, titkos paktumokkal vagy nyíltan, a nevünkben fellépõknek bársonyszéket és elõjogokat biztosítva. Néha súlyos fenyegetés kényszerével, levetetve zászlónkat, korlátozva nyelvünket, lepusztítva és kirabolva szülõföldünket. Látjuk és átlátjuk. És nem nyugszunk bele, hogy nekünk csak ez jutott. Nem nyugodhatunk bele, mert felelõsséggel tartozunk a szabadságért életüket adó elõdeinknek, de még inkább az utánunk jövõknek.

Az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elõ, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca. Nem közösségi érdek, bármennyire is annak akarják láttatni. Ha a Székelyföld autonómiájának parlament elé terjesztése az újabb kormányzati kaland miatt már megint nem idõszerû, megteszi azt az Erdélyi Magyar Néppárt, közösen a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. És igen, ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek.

Tisztelt egybegyûltek! Az erõ és a lehetõség a mi kezünkben. Csak végig kell járni az utat, szabadságharcunkat megharcolni. Mindig békés szándékkal és eszközökkel, de határozottan. Tisztességgel és következetesen. A Székely Szabadság Napja ezt tudatosítsa bennünk: az autonómia a megoldás!