Izsák József [1]

A jellegzetességek iránt ma nem egyszer gyanakvással viseltetünk. Únos-úntalan halljuk, hogy erre is, amarra is rámondják: jellegzetesen magyar. Nem csoda tehát, ha egyesek már az ellen is tiltakoznak, hogy egyáltalán magyar jellegzetességek léteznek. Talán mindkét oldal hibája a fogalom tisztázatlanságában rejlik. Mert mi is az a jellegzetes? Az-e, ami specifikum, egyebütt nincs meg, vagy az, ami sztereotip, állandóan ismétlődik, visszatér. Szerencsésebbnek látszik a jellegzetesnek ez a második kritériuma, mert hogy csak a magyar realista, sírvavigadó, szabadságszerető, finitista, egyenes, nyílt és bátor, nem egykönnyű bárkivel is elhitetni. De hogyha a jelenség gyakorisága szerint állapítom meg valamire, hogy jellegzetes, még nem zártam ki, hogy egyebütt nem fordulhat elő.

Fontosnak tartottam ezt előrebocsátani, amikor mondanivalómat azzal akarom kezdeni, hogy az önismeretre való intés, az öneszmélés a magyarság európai életének egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. „Nincs még egy nép Európában - mondja Prohászka Lajos – amely sorsa felett annyit és annyiszor töprengett volna, amely sorsát és jellemét úgy egymásban látta volna, mint éppen a magyar.” Nem bizonyítgathatom, hogy a történeti sorsfordulók, faji adottságok, földrajzi tényezők miként határozták meg ennek a magyar jellegzetességnek a kifejlődését, csupán történeti gyakoriságára kívánok rámutatni. Bár Zrínyi Miklós Áfiumától hosszú út vezet a bécsi Belvederéből a megnagyobbodott országba hazatérő Teleki Pál intéséig: „tartsunk lelkiismeretvizsgálatot!” – mégis mintha ez csak amannak a visszhangja volna, mely betölti a Kárpátok medencéjét a katasztrófák romjain s a felemelkedés útján egyaránt bűnvalló magyarság lelkében. A magyar bűntudat, ostorozó meakulpázás, legyen akár a keresztény dogmatika, akár a szláv lelkiség hatása, sajátosan magyar helyzetre talált s gyakoriságában magyar jellegzetességgé vált. A bűntudat az önismeretre való intéssel szétválaszthatatlanul összefügg. Bűnbe esett a magyarság, eltért az egy igaz Istentől s ezért a tatár, a török, a német, a pusztulás s a romlás. Ez a bűntudat, amely XIII. századi első megfogalmazásától a középkoron, reformáció és ellenreformáció korán át betölti a magyarság tudatát, Kölcsey nemzetszemléletéből a Himnusz halhatatlan sorain keresztül átöröklődik a jövő nemzedékeire is. Nemzeti irodalmunkban a bűntudat felébresztését követte a könyörgés, s zárótétele volt a felemelkedés útjának a megmutatása, az önismeretre való intő oktatás. Kemény Zsigmond a szabadságharc utáni helyzet felmérésekor az önismeret szükségét így fogalmazta meg.: „Egyedül az önismeret által jutunk céljaink és rendeltetésünk felfogásához. Tévedni a halandó gyöngesége, de önismeretre törekedni az isten parancsa, a világvégzet, amely az egyéneket és népeket csalódásaik által bünteti.”

Ma az önismeretet szolgáló népi, faji és nemzeti sajátságokkal való foglalkozásának külön irodalma, illetve tudománya van. Nemzetkarakterológiának, néplélektannak, nemzetképkutatásnak s gyüjtőnév alatt a mi esetünkben hungarológiának, magyarságtudománynak nevezik. Közelről sem magyar találmány. Eredete visszanyúlik Platón intéséig: „Ismerd meg önmagadat.” A történeti munkák rövid népjellemzéseiben kell látnunk a mai nemzetkarakterológia kezdetét. Kr. e. az V. században Herodotos, a II. században Polybios munkáiban találunk már ilyen vonatkozású feljegyzéseket. Caesar a gall háborúkról, Tacitus a germánokról írott munkáiban már külön fejezeteket szentel a népjellemmel való foglalkozásnak. A mai nemzetkarakterológia megszületése egybeesik a szellemtörténet kibontakozásával. Az összesítő látás és összevonatkoztatás módszere különösen kedvezett ennek a még serdülőkorú tudománynak. Magyar előzményeit a krónikáinkig vezethetjük vissza. Az első rendszeres magyar nemzetkarakterológiai munka Rónay Jácint Jellemisme című könyve a múlt század derekáról, melyben nem csak a magyar, hanem a német, francia, angol, spanyol és orosz jellemről is figyelemreméltó megjegyzéseket tesz. Az utolsó két évtized alatt olyan gazdag irodalma bontakozik ki a magyar lélekkel, jellemmel, öntudattal való foglalkozásnak, hogy majdnem páratlan egész Európában. Nem csoda tehát, ha a Magyarországon élő, vagy megforduló idegeneknek feltűnt a „mi a magyar?” vagy „ki a magyar?” munkák nagy sokasága. Kevés részletbe mélyedő, de annál több szintétizáló mű keletkezett. Általános hibájuk az analitikus munkák be-nem-várása. Azon az elven, hogy az egészben van az igazság, mindent szintétizáltak, holott az egészet a részek adják s ez fokozott mértékben áll ott, ahol majdnem százalékszámítással kell eldönteni egy jellemvonás valóságát, vagy tarthatatlanságát. Először a tájilag jól elkülönült részek jellemképét kellett volna megrajzolni, mert ahogy különbség van a német és angol, olasz és francia, magyar és finn jellem között, épp úgy különbség van a székely, a dunántúli, a felvidéki, a Duna-Tisza-közi magyar között. Nemcsak az éghajlatuk és flórájuk más, de mások voltak történeti viszonyaik is. A dunántúli magyar közelebb esett Nyugathoz, közelről érezte a német szellem áramkörének vonzó, vagy taszító erejét. A székely – földrajzi adottságai által elszigetelve – kevésbé volt kitéve idegen hatásoknak, s ha érintkezett is másokkal, vagy szellemi felsőbbrendűsége (románokkal szemben) vagy konzervatív zárkózottsága (szászokkal szemben) megóvta azok befolyásától. A szintézisnek tehát figyelembe kellett volna vennie a részek igazságát is, mert az egész igazságát a részek különbségei és hasonlóságai adják.

Előadásom címe szerint a székely nemzetképet kellene megrajzolnom: a tegnapit és a mait. Ha ismerjük a nemzetképkutatás módszertani feltételeit, már tisztában is vagyunk egy ilyen vállalkozás minden nehézségével. Mi a nemzetkép? A nemzeti lélek tükröződése? Irodalmi reflexe? Fotográfiája? Vagy stilizálása? Nem mondhatjuk, hogy kimerül abban, hogy magában foglalja ezeket, de viszont azt sem, hogy megoszlik bennük, mert akkor voltaképpen előbb kellene lennie náluk. Minden kornak megvan a maga nemzetképe, de az mai szemmel nézve többfelületű. Egyik felülete az, ahogy a nemzet tagjai látják a nemzetet, a második, ahogy a kortárs-külföldiek látják, a következő felületek, ahogy az elkövetkező korok látják. Mert minden elkövetkező kor újraértékeli a megelőző korokat a maga ízlése, világnézete szerint.

A vizsgálódásnak egyetlen reális célja lehet: az önismeret szolgálata. De ha ennyire állandótlan és változékony a nemzetkép, mégis van-e eszköz egy szilárdabb és állandóbb nemzetkép megrajzolására? Kétségtelen, hogy van. Ahogy sikerül a trigonometriának kiszámítani a torony árnyékából annak magasságát, éppúgy a történeti helyzetismeret, a józan intuíció, az éles kriticizmus eszközeivel meg lehet fejteni azt az egyismeretlenes egyenletet, amelynek ismeretlenje a valóság. Rendelkezésünkre áll az illető nemzet élettörténete, geopolitikai és gazdasági helyzete; ismeretes egykorú feljegyzésekből kétfelületű képe. A kutatónak éles szemmel, mélyenlátó józansággal kell rendelkeznie, hogy az elfogult ítéletekből is ki tudja tapogatni az igazság magját. Teljesen az irodalmi tükröződésre támaszkodva nem lehet, mert ez egyoldalú művelet lenne. Bár általánosan elfogadott, hogy az irodalmi nemzetkép a leghasználhatóbb, bizonyos óvatossággal kell fogadnunk: elhisszük-e, hogy Tamási vagy Nyírő regényhőse a székely ember hamisítatlan képlete? Az idegenek véleményét is tartózkodással kell fogadnunk, mert ha épp ellenség, szívesen vesz elégtételt ellenszenvének okáért. A nemzeti, népi sajátosságok nem tűnnek el nyom nélkül, tovább élnek a nép élő egyedeiben. Hol és hogyan lehet ezt vizsgálni?

A néppel nem lehet amerikai mintájú lélektani intézetekben kísérletezni. Egyedeit kell felkeresni és huzamosabb ideig figyelni. De itt ismét kettős nehézség áll fenn: egyfelől az egyed lehet elütő, külön típus, másrészt a kutató alanyi beállítottsága vezethet félre, tehát több kutató eredményeinek az összesítésére van szükség. Dékány István szerint a néplélektannal foglalkozónak széles történeti, néprajzi, társadalompolitikai, lélektani, irodalmi ismeretekre és legalább 20 évi tapasztaltra van szüksége.

Mindezeket félig-meddig a magam mentségére is mondottam. Hiú ábránd lenne ma a teljes székely nemzetkép megrajzolására gondolni. Nélkülözzük mind a mai napig a székelység néprajzának, társadalmi és erkölcsi viszonyainak szintetikus feldolgozását, közmondásainak, szólásmondásainak teljes gyűjteményét és irodalmi tükröződésének a feldolgozását. S ha mindezen alapvető feltételeket nélkülözve vállalkoztam egy ilyen előadás megtartására, akkor a lelkiismeretünket akartam megnyugtatni, vagy még inkább megindítani.

A székelység felszabadulása után az elismerő dicséretek harmóniáját újabban hol a jóakaratú korholások, hol a rosszszándékú rágalmazások kellemetlenül nyugtalanító hangzavarrá változtatták. Nem egyszer illetéktelenek magasan képzelt bírói székból ítélkeztek a székelység felett. A józanabbak megelégedtek annyival, hogy a székelységnek nincs annyi aranyfedezete, mint amennyire értékelik s dícséretük könnyen értelmetlen bálványimadattá fajulhat. Mások elragadtatásukban azt is megkockáztatták, hogy székelynek lenni nem erény (?), de egy kicsit szégyelnivaló is. A székelység hibáit szúnyogból legalább ökörré növelték s jólesően állapították meg, hogy világra szóló hírüket-nevüket csupán irodalmi reflexüknek köszönhetik. Ezt az irodalmi reflexet Petőfitől és Jókaitól származtatják. Kétségtelen, hogy ez a két halhatatlan magyar zseni különös szeretettel és megbecsüléssel ejtette ki a székely nevet, de tőlük keltezni a székelység európai és világhírnevét nem épp helytálló állítás. Az a pár feljegyzés, amit kiragadtam a hatalmas anyagból, megbizonyosíthat arról, hogy a székelység a legrégibb időktől messze földön megbecsülésnek örvendett, vitézsége sokakat megfélemlített és csodálatba ejtett, művelődési fogékonysága és eredménye a világ legtávolabbi részein élőket is elismerésre késztette.

Természetes, hogy legelőször és leggyakrabban a történeti munkák említenek. Az eredet, település és nyelv kérdése az, ami a székelységet hosszú ideig az érdeklődés előterében tartotta. Erdetéről a legfantasztikusabb eredmények láttak napvilágot. Jornandestől Iorgáig hosszú út vezet, de az eredmény majdnem egyformán gyermekes és naív. Jornandes az ördögtől, Iorga a románoktól származtatja a székelyeket. A hún származás tétele erősen tartja magát Kézaitól az egész középkoron keresztül, mégis Hunfalvynak, a hún származás legádázabb ellenségének, sikerül – már úgy-ahogy – a hún-magyar mondát a német époszból levezetni s a hún származást a mesék birodalmába utalni. A székelység hún származása, amely ma ismét kétségesnek látszik, a XV. század óta köztudomású az európai történetírásban [2]. Legyen szabad itt idéznem a francia de Gerendo: La Transylvanie et ses habitants című 1845-ben Párizsban megjelent munkájából a székelyek hún származásáról szóló részt: Les Sicules descendent des soldats d’Attila. Retirés depuis treize siécle dans des montagnes éloignées, ils ont gardé pieusement leurs souvenirs, et le non du fameux roi des Huns est encore populaire parmi eux. (A székelyek Attila katonáitól származnak. Visszavonulva távoli hegyeikbe, tizenhárom század óta kegyelettel őrzik emléküket és a húnok híres királyának a neve még ma is népszerű közöttük.)

Ha a származás kérdésében találunk valóságot megközelítő munkát, a nép élettörténetéről olyan tévhitet terjesztettek, amely még ma is fogva tartja a közvéleményt. Bözödi György érdeme, hogy a történeti bizonyítékok erejével, kendőzés nélkül leleplezte az igazságot. Történetírásunk kezdettől fogva azt tanította, hogy minden székely születésénél fogva szabad és nemes. Hogy székely jobbágyság is létezett s ez alkotta a nép zömét, arról soha senki hallani sem akart. Únos – úntalan demokratikus intézményeinek fejlettségére hivatkoznak, de arról megfeledkeznek, hogy az már a XV. században megszűnt. „A XV. században a székely társadalmi szervezet már elvesztette egyéni színét, a székelység és a magyarországi társadalmi rétegződés között nem volt sok különbség – írja Bözödi György Székelyek című most megjelent munkájában. Bár de Gerando tud arról, hogy 1562-ben némi bajok is történtek, a székely társadalmi szervezetet, mint demokratikus arisztokráciát említi. A széles látókörű és az alsó népréteggel együttérző Orbán Balázs is áldozatául esik a százados tévhitnek, amikor a székelység bajait korának politikai ellentététől származtatja.

A múlt félreismerte a székelység élettörténetét s azon sem csodálkozhatunk, ha a jelen sem siet azt jóvátenni. Reálisabb székelységismerettel ma is csak kevesen dicsekedhetnek. A híres francia tudós, Le Bon, 1916-ban nem tud a székelyekről. Erdéllyel foglalkozva 380.000 magyarról, 1.540.000 románról és 560.000 csehről (!) beszél. Jancsó Benedek ezt a hallatlan tájékozatlanságot azzal magyarázza, hogy Le Bon valószínűleg német forrásokból dolgozott s annak Sikerjét azonosította a csehekkel.

Prohászka Lajos a Vándor és a bujdosó című műve elméleti alapvetésében megállapítja, hogy egy népközösség létezésmódja a sorsnak és a szabadságnak a kapcsolatából alakul. Mivel azonban a szabadság minden szárnyalása sorsszerű ténnyé válik, egy nép jellemét mindig sorsából lehet megismerni. Közelítsük meg mi is erről az oldalról a székely jellemet. Ha végigtekintünk e nép élettörténetén, igazat kell adnunk Ravasz Lászlónak, hogy tragikus ez a sors is, mint minden magyar sors. Mint a magyarral vele is állandóan kockázott a világtörténelem. A magyarság egész története folyamán nem dicsekedhetik egy nyugodt, békés századdal, de a székelység egy negyedszázaddal sem. Ha a magyar történelem minden lapja küzdelem, harc és véráldozat, úgy százszorosan az a székely. Katonanemzet a magyar, de mennyivel inkább az a székely, kinek évszázados életformája a harc vállalása. De Gerando így beszél róluk: „Ils ont gardé l’ardeur queriérre de leurs aieux. En effet le Sicule est avant tout batailleur.” (Megőrizték őseik harci kedélyét. Valóban a székely mindenekelőtt harcos nép.) Szabadságszeretete, épp úgy, mint a magyaré, köztudomású az egész világon. Bonfiniusnál, Máyás olasz történetírójánál ennek emléke így marad fenn: „A szolgaságot ki nem állhatják és a szabadságot annyira imádják, hogy készebbek volnának meghalni, mintsem adót fizetni”, tudniillik ebben szabadságuk legnagyobbfokú megsértését látták. Possevino jezsuita atya, Báthory István bizalmasa, az oroszok elleni hadjáratban figyelte meg a székelyeket. „Oroszországban - írja – nem láttam annyira rettenthetetlen katonát, mint a székelyek.” Mikor megszűnt az erdélyi nemzeti fejedelemség, az 1691. évi országgyűlés XIV. cikkelye a székelyeket az emberi nem legharciasabb nemzetének nevezi. Sorsának tragikuma is ebben van: hiába dacos szabadságszeretete, bátor kiállása, hiába minden áldozata, évszázadokat kell a szolgaság és megaláztatás igájában eltöltenie. Ha harcról van szó, mindenütt ott van hadi bölcsességével, ahogy Werbőczy mondja. Eltékozolja vérét, felprédáltatja, kifosztatja vagyonát, eladja testvére életét s azután maga is ebekharmincadján földönfutó, bujdosó lesz. Az állandó harc, készenlét nemcsak testét edzi meg, de jellemét is felvértezi. „Szeme úgy jár, mint az óraketyegő – írja Ravasz László, - mert mindig veszély fenyegeti. Ezért ravasz, csavaroseszű és született diplomata.” A történeti viszontagságok megtanítják magán is segíteni. Hegyeinek zord árnyékában nem válik búskomorrá. Humorával könnyen elűzi, vagy legalábbis leplezi bánatát. Nemcsak másokon szereti elütni a csúfot, de még magát is kigúnyolja: erre mondják, hogy humorában van valami olyan keserűség, ami a halál szomszédságában terem.

Humora, jókedve teszi rugalmassá szívósságát. A magyar szabadságharcban résztvett francia írja: „Ce qui caractérise le Sicules c’est l’esprit de resistance, la ténacité.” (Az ellenállás szelleme: szívósság jellemzi a székelyeket.) Nehéz sorsának, amit vállára helyezett a Mindenható, tudatában van. Ez teszi büszkévé, az idegen számára nem egyszer elviselhetetlenné. Pedig vendégszeretetben még magyar testvéreit is felülmúlja s erről Codru Draguseanu román európai utazó is feljegyzi, hogy páratlan egész Európában.

Hogy mennyire a relativitásokon alapulnak a népjellemző megállapítások, mutatják azok az ellenmondások, amelyek egymásba ütköznek. De Gerando megállapítja, hogy a székely szűkszavú, Ravasz László pedig, hogy bőbeszédű. Nehéz eldönteni, melyiknek nincs igaza. Valóban, ahogy az anekdótákban is kifigurázzák, röviden válaszol, sohasem egész mondattal, hanem csak egy hangsúlyosabb beszédrésszel. Máskor, ha kedve tartja, mondanivalójának se hossza, se vége, mert a székely nemcsak született diplomata, de született ügyvéd is. Fejlett jogérzékét szabadságának állandó veszélyeztetése ébrentartotta a legújabb időkig. Igazságának védelméért az életét is könnyen odadobja. Nem a megalkuvások, nem a meghunyászkodás népe a székely. Bár egyik lázadását a másik után fullasztják vérbe, az erőszak nem rettenti vissza. Alkalomadtán ismét fegyvert ragadott, széthányta elnyomóinak gyepűit, feldúlta javait és lerombolta várait. S amikor a legbarbárabb módon megtizedelték, megcsonkították, akkor sem mondott le jogairól, csak passzív rezisztenciába vonult, mert igaza van Ravasz Lászlónak, hogy állandó készenlét, szakadatlan kockázat és csak-azért-is kitartás jellemzi a székely lelkületet. Tompa László magányos fenyőjének a sorai jutnak eszembe; lehetne-e szebben, találóbban kifejezni ezt a csak-azért-is kitartást:

Én, amíg minden omlik, összedűl,
Gyökereimmel e kopár fokon
- Bús székely fenyő, - megkapaszkodom,
S állok daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
Így bíztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált s hasonlót emleget,
Így szólok: „Uram, láttam én
már karón varjat eleget!”

A hazai és külföldi megfigyelőknek egyaránt feltűnt zárkózottsága, népi hangulatát jellemző komolysága, gravitása és roppant tűrőképessége.

A székelység irodalmi reflexe is ezeket a jellemvonásokat tükrözi. Halálmegvető bátorsága, önfeleláldozó hazaszeretete a legnagyobb magyar költő lantján is szárnyaló ódává magasztosul. Jókai számos regényhőse tanúskodik arról a lelkes szeretetről és csodálatról, amellyel a székelyeket körülövezte. Eötvös, Kossuth nyilatkozatai politikai érettsége előtt hajtanak zászlót. Napjain magyarjainak szeretete és megbecsülése Móricz Zsigmondnál szárnyalt a legmagasabbra. Izenetét: „A székelyek olyanok, mint a hegyek: örökéletűek” – a székelység sohasem felejtheti el.

Ilyen széles visszhangra találtak erényei a hazai és külföldi tájakon, de tegyük a mérleg másik serpenyőjébe sokat emlegetett hibáit, mert megbocsáthatatlan önelégültség lenne erényeinek felsorolásával lezárni a székely nemzetkép tárgyalását. Kétségtelen, hogy nagy erényei mellett nagy hibái is vannak. Csak az ellen kell eleve tiltakoznunk, hogy ezek öröklött faji adottságok lennének. Nem, a történeti viszonyok mostohasága, életkörülményeinek zordsága, megmaradási ösztöne kényszerítette rá ezeket. Szabadsága, függetlensége már a XV. században az erőszak és elnyomatás áldozatául esik. A hatalom nem támogatja, hanem kihasználja. Mindig ő ad, de sohasem kap. Nem csoda, ha az a tudat fejlődik ki benne, hogy az állam idegen hatalom. Ám nemcsak a politikai viszonyok nem kedveztek neki, hanem a járványok, elemi csapások is ellene szegültek. Mindenütt nyomták, írtották, szegényítették, züllesztették, vagy jobb esetben nem vették tudomásul. Ipara, kereskedelme csak addig fejlődhetett, amíg a szászok érdekeit nem sértette. Számtalan esetben a szászok régi kiváltságaikra való hivatkozással, fenyegetődzéssel és ajándékkal a magyar királyok és fejedelmek által szegették nyakát a székely ipar és kereskedelem fejlődésének. A gazdasági válság, a szegénység, a nyomor természetes következménye az erkölcsök meglazulása. Ez alól a világtörténelem egyetlen népe sem kivétel. Amikor Bethlen Gábor törvénnyel tiltja meg a székelyek további jobbágyosítását, akkor a föld- és kenyérnélküli székely önként kényszerül a jobbágyi sorsba. „A nyomorgó székely hol jobbágynak megy, hol felszabadítja magát” – írja Bözödi György. – „A kétlakiság erős gyökeret ver a néplélekben. A körülmények egyre kedvezőbbek a belső romlás végzetessé tételére.” Tovább idézem Bözödi munkájából a történeti vádirat sorait: „Nincs népi öntudat, nincs egységes eszme, nincs egységes cél, ami összetartsa és nemzetté tegye az egykori népközösség tagjait. A népet a fejedelmektől kezdve mindenki megcsalta, most nem hisz senkinek, még a tesvéreknek sem és önmagának sem. A lelki szétzüllés, az ellenségeskedés, áskálódás és széthúzás a népi ismertetője a székelységnek és ezt a súlyos lelki örökséget cipeli, egyre gyarapodva, át a századokon.”

A székelyek ellen a XVII. század óta ilyen vádakat emelnek: nehezen kormányozhatók, makacsak, perlekedők és erőszakosak. A történeti székelység ellen nem egyszer hangzott el a vád, hogy kétkulacsos. A mindenki iránti bizalmában megrendült székelység magatartása volt ez s nem gerinctelenség, vagy lelki meghasonlottság, ahogy azt Bözödi György találóan megjegyzi. A mai székely nemzetkép negatívumait kutatva egyetlen reális támpont a statisztika: az egyetlen, ami figyelemreméltó hitelt érdemel. Két dolog van, ami itt is is óvatosságra int: az egyik a statisztikák pontatlansága s a másik, hogy az általam felhasznált statisztika megyék és nem nemzetiségek szerint készült. Az 1939-1941 évi, jogerősen befejezett büntetőügyekről készült statisztikából ragadtam ki egy pár adatot. A számadatok bizonysága komoly figyelmeztetés. A Magyar Statisztikai Évkönyvben (1943) megjelent statisztika megyék szerint kimutatja, hogy 100.000 lélekre megyénként mennyi bűnözés esik. Az 1939-40-41 évi országos átlagarány 833. Ezzel szemben Csík megye 1087, Háromszék 1064, Udvarhely 1406, s ami meglepő, Marostorda 547; a vegyes lakosságú Szolnok – Doboka megye 386. A statisztikai adatok szerint a székely népjellem erőszakos kitörései országszerte a leggyakoribbak. De azoknak, akik kárörvendően hivalkodnának ezekkel az adatokkal, azt is megmondhatjuk, hogy ez az arány Komárom megyében 1318, Sopronban 1338. Sajnos azt a mentségünket, hogy ezeket a kedvezőtlen adatokat a román megszállásnak tulajdonítsuk, szétfoszlatja az 1909-13. évi bűnügyi statisztika, amely szerint Marostorda áll az élen 1927 –tel, utána következik Csík vármegye 1487, Háromszék 1319 s a mostaninál jóval kedvezőbb eredménnyel Udvarhely megye 804 lélekkel. A hasonlítás kedvéért ugyanakkor Baranya 1580, Somogy megye 2290. A beszédes számok súlyos és mulaszthatatlan feladatokat rónak mindenkire, akinek a székelység sorsa a szívén fekszik. Gazdasági felemelése a legégetőbb feladat s ha ez megoldódik, megszűnik erkölcsi betegségének egyik százados kórokozója, feltéve ha a népnevelés meg tudja oldani a ráváró feladatokat. Semmit sem szabad holnapra halasztani, mert a jelen tapasztalataiból tudhatjuk, hogy az elkövetkező nemzedékek nem ismernek könyörületet a számonkérésben.

A mai székely nemzetkép tárgyalását nem zárhatjuk le a mesterségesen szított magyar-székely kérdés elhallgatásával. Nincs külön székely és külön magyar, mondják egyesek. Külön valóban nincs, de együtt van. Aki a székelyek között élte végig a román megszállás idejét, aki látta, hogy a szeptemberi napsütésben milyen mámoros, határtalan lelkesedéssel fogadta a marosszéki, csíki, udvarhelyi és háromszéki székely a felszabadító magyar honvédet, az ilyenről nem beszél. Hogyne dobbant volna égig a szíve, hogyne lábadt volna könybe a szeme, hogyne szórta volna oda szegény földjének minden virágát, amikor nem testvérei, hanem gyermekei hozták számára a felszabadulást és a boldogabb élet ígéretét. Mert ki ne ismerné a székely néphitet eláruló mondást: „Székely szülte a magyart.” Nemcsak az ő tudatában él ez így, de a sokat idézett francia is azt írja, hogy ő a régi magyar hagyományok egyedüli letéteményese. Nincs kiváltságos, elsőséggel dicsekvő magyar a település helye és ideje szerint, de van magyarabb magyar az áldozatban, a lemondásban, a nemes cselekedetekben, amelyben az örök magyar eszmény erősödik és teljesedik ki. A székelységnek a magyarság ilyen mérve alatt nincs szégyelnivalója. Elévülhetetlen erényeiből, a magyar művelődéstörténetben magasan kiemelkedő neveiből és alkotásaiból jut annyi dicsőség ma élő tagjaira is, hogy – ha érzi ennek a nemes múltnak elkötelező hagyományát – felemelt fővel mondhatja el: nem fajult el a székely vér!

1944

2004. október – Székelyföld

[1] Eredeti megjelenés: Szülőföldünk. 1944. Székelység Lap- és Könyvkiadó Szövetkezet
A kötet a KMDSz székelyudvarhelyi vándorgyűlésének előadásanyagát tartalmazza. Szerzők: Molter Károly, László Dezső, Teleki Géza, Imreh István, Bokor Zoltán, Salamon Sándor, Faragó József és Izsák József.
[2] Századunkban már-már végső megállapításként könyvelhették el Szádeczki-Kardos Lajos elméletét, mely a székelység hún származása mellett tört lándzsát. Így nem kis feltünést keltett Németh Gyula tanulmánya (Századok 1935) mely a török népcsaládból származtatja a székelyeket. Napjainkban Mályusz Elemér az antropológiai vizsgálatok tekintetbevételére hívta fel a vitatkozók figyelmét.