A székely ispán vezette a székely haderőt, békeidőben pedig ellenőrizte a hadkészültséget és a fegyverzet megfelelő állapotát. Ő volt a középkori önkormányzatiságot kifejlesztő és saját jogszokásai szerint élő székelység legfőbb bírája.

Igazságszolgáltatói tevékenységének fórumait a latinul egyformán generalis congregatiónak nevezett székgyűlés, a székely közgyűlés és az erdélyi bírósági közgyűlések alkották. Míg az első kettőn ő elnökölt, az utóbbin – amelyet a király parancsára hívtak össze – más méltóságviselők társaságában vett részt. Az ő feladata volt az is, hogy érvényt szerezzen a királyi rendeleteknek, illetve hogy a szolgáltatások – elsősorban az alkalmanként teljesítendő ököradó – lebonyolítását biztosítsa. A székely ispáni méltósághoz tartozó jövedelmek különböző tételekből álltak össze. Amíg a szász területekre is kiterjedt a tisztségviselők joghatósága, innen is rendszeres járadékok illették meg őket. (…)

A székely ispáni tisztség megszervezésére 1226-ban kerülhetett sor, amikor az akkori trónörökös, Béla (a későbbi IV. Béla király) hercegként az erdélyi dukátus élére került. Apja, II. András az előző évben űzte ki Erdélyből a Német Lovagrendet, 1224-ben pedig az erdélyi szászoknak adott jelentős kiváltságokat az Andreanumban. Időszerű volt tehát az erdőntúli viszonyok rendezése és az akkor már Erdély keleti felében, egy tömbben élő székelyek irányításának az átszervezése. 1228-ban, Béla bulgáriai hadjárata során tűnik fel az első névről ismert Székely ispán, Szoboszló fia, Bogomér, akit a székelyek ispánja és vezére (comes et ductor) címmel említ az oklevél. Az Árpád-korból ezt követően már csak két ispánnak a neve maradt fenn: Ákos nembéli Albert fia, Mojsé és Bő nembéli Fogas Péteré. Mindketten az utolsó Árpád-házi király, III. András uralkodása alatt (1290–1301) viselték tisztségüket. III. András halálát követően a Székely ispánság – a vajdasággal és más királyi jogkörökkel együtt – az Erdélyben tartományúri hatalmat kiépítő Kán László kezébe került. Károly Róbert csak 1315-re, László vajda feltételezhető halála után tudta visszaszerezni a székelyek feletti hatalmat, legalábbis ekkor találkozunk a forrásokban általa kinevezett tisztségviselőkkel, Losonci Tamással és testvérével, Istvánnal.

Az erdélyi helyzet konszolidációja azonban csak Szécsényi Tamás vajdává történő kinevezésével, 1321-ben vette igazán kezdetét. Vele egy időben tette székely ispánná a király Szécsényi unokatestvérét, Kacsics nembéli Simont is. Ez utóbbit azonban 1327–28 folyamán leváltották, hogy miért, arra csak egy későbbi oklevél „súlyos gaztettek” miatti birtokelkobzásról szóló része alapján következtethetünk: feltehetőleg a király elleni megmozdulásról lehetett szó. Utódja Hermány nembéli Lack lett, aki egy olyan nemzetségből került ki, melynek tagjai korábban nem játszottak jelentős szerepet az országos politikában. A személycsere egyúttal korszakhatárt is jelent a méltóság történetében: Kacsics Simonnal végleg lezárult a Károly Róberttel szembeforduló tisztségviselők kora, innentől csakis a dinasztiához feltétlenül hű bárók töltötték be a hivatalt. Mivel 1328 után – némi megszakítással – csaknem fél évszázadon keresztül Lack és leszármazottjai viselték a székely ispánságot, ezt az időszakot a Lackfiak korának nevezhetjük.

Lack eredményesen együttműködött Tamás vajdával, így az erdélyi viszonyok rendezésének már semmi sem állt az útjában. Az ő méltóságviselése során tűnik fel a comes trium generum Siculorum (a székelyek három nemének ispánja) cím, amelynek értelmezése vitatott; a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a székelységen belül formálódó három társadalmi rétegre vonatkozik. Feltűnik ugyanakkor a „székelyek bírája” (iudex Siculorum) kitétel is, ami a katonai mellett az igazságszolgáltatói funkció megerősödésére utal. Lack tisztségviselése 1343-ban ért véget (néhány hónappal korábban távozott a vajdai méltóságból Szécsényi Tamás is); utódja fia, Lackfi András lett. Lack leszármazottjai azonban nemcsak a székely ispáni, hanem a vajdai funkciót is a kezükben tartották egészen az 1370-es évek elejéig: gyakran megesett, hogy az egyik méltóságot betöltő báró közeli rokona viselte a másik tisztséget. I. Lajos (1342–1382) halála után az Anjouk által kiépített hatalmi rendszer összeomlása, a központi hatalom meggyengülése a székely ispáni méltóság helyzetére is rányomta bélyegét. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) a Kanizsai János esztergomi érsek által vezetett bárói csoportosulásnak köszönhette trónra kerülését. (…)

A liga mintegy másfél évtizeden át meghatározó szerepet játszott az ország irányításában, így nem meglepő, ha ennek a korszaknak a székely ispánjai is ebből a körből kerültek ki: 1391–1395 között például az érsek öccse, Kanizsai István töltötte be a méltóságot. Az 1403-as felkelés leverése után Zsigmond végleg megszabadult a Kanizsai-ligától, és egy új, szilárd hatalmi rendszert épített ki, amely élete végéig kitartott. E korszak székely ispánjai természetesen már az uralkodóhoz hű, megbízható tisztségviselők voltak. Ugyanakkor a Zsigmond-korban veszi kezdetét egy olyan jelenség, amely majd az uralkodó halála után, a központi hatalom meggyengülésével fog majd kiteljesedni: az egyes méltóságokat – így a székely ispánit is – egyre gyakrabban két vagy három báró tölti be egyszerre, akik lehetnek rokonok, de idegenek is, és egyenlő jogkörrel rendelkeznek. Zsigmond fél évszázados uralkodása során a székely ispánság vonatkozásában még csak kb. 15 évre terjedt ki a többes tisztségviselés, a halála utáni trónharcokkal, belső viszályokkal és török támadásokkal terhelt időszakban viszont általánossá vált ez a gyakorlat. Ráadásul a tisztségviselők sokszor nem tettek eleget a méltósággal összefüggő kötelezettségeiknek, nem is tartózkodtak Erdélyben, feladataikat helyetteseik, az alispánok látták el. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az 1440-es évek elején kormányzó, kapitány, székely főkapitány és más, hasonló címeket viselő tisztségviselők jelentek meg Erdélyben, akik a továbbra is tisztségben lévő vajdák, illetve székely ispánok jogköréhez tartozó feladatokat láttak el.

Megtörtént azonban az is, hogy a hivatalban levő Székely ispánt „erdélyi főkapitánnyá” nevezte ki a király, és az ispáni méltóságtól távol álló feladattal (pl. tartománygyűlés összehívása) bízta meg. E bizonytalan státuszú tisztségviselők működése csak az erdélyi helyzet konszolidációjának előrehaladtával, az 1460-as évekre szűnt meg. Újabb fejleményt jelentett az is, hogy 1441 elején I. Ulászló király (1440–41) Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst – a tőlük kapott támogatásért cserébe – többek között erdélyi vajdává és székely ispánná nevezte ki. Ezzel először történt meg, hogy egyazon kézben egyesült Erdély két legfontosabb tisztsége, a vajdai és a székely ispáni. A két tisztség egyesülésének folyamata mintegy negyed évszázadig tartott és 1467-re ért véget. Ez az időszak alatt csak két olyan eset volt, amikor egyetlen báró töltötte be a tisztséget (Csáki Ferenc 1446–48 között és Daróci János 1446-ban). Általában több méltóságviselő működött egyszerre, gyakran megesett az is, hogy egyikőjük egyúttal vajda is volt, s több esztendőn keresztül a vajdák viselték a székely ispáni méltóságot is. Az 1448–1463 közötti időszakban a Rozgonyi családból származó tisztségviselők voltak a legfontosabb szereplők, többnyire közülük kerültek ki a székely ispánok, időnként pedig a vajdák is. A helyzet zavarosságát jól mutatja, hogy 1461 folyamán három székely ispán volt funkcióban, közülük az egyik, Rozgonyi Sebestyén egyúttal erdélyi vajda is volt, de rajta kívül még hárman viselték a vajdai tisztséget, igaz, ők nem voltak székely ispánok.

A vajdaság és a székely ispánság összeolvadása fontos állomásához érkezett 1463-ban: a király elvette Rozgonyi Rajnáldtól az ispáni méltóságot, és azt teljes egészében Dengelegi Pongrác Jánosnak adta, aki az előző évtől már amúgy is viselte a vajdai mellett ezt a tisztséget is. 1467-ben, miután leverte az erdélyi felkelést, Mátyás ismét egy független ispánt nevezett ki, Daróci Jánost, aki azonban még ez év végén hadjárat közben hősi halált halt. Ezzel lényegében véget ért a székely ispánság önálló története, mivel ettől kezdve a mindenkori erdélyi vajdák töltötték be ezt a méltóságot. Ezen az sem változtat, hogy 1504–1507 között rövid időre ismét önálló székely ispán lépett hivatalba Tárcai János személyében; ez csak múló epizódnak bizonyult. A vajdai tisztség és a székely ispánság 1467-es végleges egyesülését követően már nem voltak önálló altisztek, az alvajdák látták el az alispánok feladatkörét, miként megszűnt az önálló székely ispáni honor (vagyis a tisztséghez tartozó várak és uradalmak összessége) is.

Bár 1498-ban a törvény még külön említi a vajda és a székely ispán bandériumállító kötelezettségét, a fúzió még 1526 előtt formailag is befejeződött. Mohács után a méltóság már csak nevében élt tovább: az erdélyi fejedelmek egyebek mellett székely ispánnak is nevezték magukat, a Habsburg uralkodók azonban – egészen Mária Teréziáig – nem használták e titulust. A királynő a székelyek kérésére ismét felvette e címet, amely ettől kezdve magyar királyként örököseit is megillette.

Kordé Zoltán (Adatbank. Romániai magyar lexikon. Művelődéstörténet)