A magyar és nem magyar fanyalgók észrevehetnék, hogy Székelyföld önrendelkezésének megfogalmazása nem egy párját ritkító, egyedülálló óhaj és kívánság. Nem állíthatja senki, hogy az Európai Unióban nincs hasonló szerveződés és működőképes intézmény. Csak példaként említem Dél-Tirolt, Katalóniát, Baszkföldet, a finnországi Aland szigeteket. Nemzetek önrendelkezésére más példákat is lehetne sorolni: Skócia, Welsz, Belgium flamand, vallon és német közösségeinek, a németországi dánok és szorbok, illetve a dániai németeknek az együttélése. Svájc több száz éve kitűnő példája a nemzeti közösségek békés egymás melletti élésének – még ha Svájc nem is tagja az Európai Uniónak.
A székelyek autonómiájával, önkormányzatának történetével Kilyéni Székely Mihály, Connert János, Szádeczky Kardoss Lajos munkáin át, Pál-Antal Sándorig a történészek szűkebb köre és a szorosan vett érdeklődők már a XIX. századtól napjainkig megismerhették a székelység sajátos, alkotmányos szabályozását, ennek ellenére még az értelmiség nagy részének is igen hiányos fogalmai vannak a székelység félezer évnél is hosszabb saját önkormányzatiságáról. A téveszmék eloszlatása végett fontosnak tartom, hogy a szélesebb olvasóközönség is megismerhesse nagyvonalakban a Székelyföld alkotmányosságának történetét.
Székelyföld több mint egy évezreden keresztül az egykori történelmi Magyarország keleti területén helyezkedett el, Európa közepén, a Kárpát-medencében és egy sajátos önrendelkezése, autonómiája volt. Az 1947-es, második világháborút lezáró párizsi békeszerződés óta Romániában, Hargita, Maros és Kovászna megyékben található a székelyek túlnyomó többsége.
Székelyföld Erdély egyik jól körülhatárolható földrajzi-történelmi-néprajzi tájegysége, területének nagysága 13.500 km2, jelenleg azonban egyesek a szűkebb értelemben vett Székelyföldön csak 10.876 km2-t értenek, amely közel 500 települést foglal magába. Székelyföld területének csökkenésének oka, hogy a legutóbbi (1968-as) területi átszervezéskor kiterjedt területeket és színmagyar településeket csatoltak a moldovai megyékhez. Az ismert Székelyföldtől nyugatra lévő Aranyosszék, mely a történelem folyamán mindig különálló entitásként szerepelt, egyre inkább kezdte elveszíteni székely jellegét, mert a székelyek mellé folyamatosan románok is letelepedtek, akik napjainkra olyannyira elszaporodtak, hogy – néhány falu kivételével – a székelyek szórvánnyá váltak. Ha összehasonlítjuk Székelyföld kiterjedését néhány európai országéval, láthatjuk, hogy nem véletlenül nevezik ezt a területet Székelyországnak, hiszen Máltának 316 km2 területe és 381.603 lakosa, Ciprusnak 9.251 km2 területe és 754.064 lakosa, az Európai Unióban igen jelentős szerepet játszó Luxemburgnak 2.586 km2 területe és 429.080 lakosa van. Aranyosszék nélkül a Székelyföld lakossága 1992-ben 808.827 fő volt, melynek több mint 80%-a magyar nemzetiségű. Bárki beláthatja tehát, hogy a 10.876 km2 területű és 808.827 lakost számláló Székelyföld joggal létezhetne önálló önkormányzati régióként.
A székelység eredete még a magyar történészek számára is olyan neuralgikus kérdés, melyet megnyugtató módon máig nem sikerült tisztázni. A sok elmélet között szívósan tartja magát az, amely megfelel a székelyek saját magukról kialakított világképének, azaz hogy a székelyek a hunok leszármazottai, akik hamarabb jöttek be a Kárpát-medencébe, mint a honfoglaló magyarok, de együtt vették újból birtokba ezt a területet. Valószínű, hogy ezért is maradt fenn többek között nagyon sok ideig a székelyek sajátos területi autonómiája. Anonymustól kezdve a legtöbb magyar krónikás ugyanezt vallja. A hivatalos tankönyvek azonban valamilyen okból meg sem említik a magyar krónikák erre vonatkozó részeit.
A székely önkormányzatiság kezdete ugyan pontosan nem állapítható meg, de csírái kitapinthatóak már a XII.-XIII. századtól, sőt Anonymus vagy Kézai Simon Magyarok krónikája is utal a székely nép korai szervezettségére. Krónikáink arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencében élő székelyek megtudva azt, hogy Árpád fejedelem vezetésével a magyarok Pannóniába akarnak bevonulni, kimennek Ruténiába és a ruténok földjén találkoznak Árpád magyarjaival, hogy segítséget nyújtsanak a hadműveletekhez. Kézai Simon krónikája arról tanúskodik, hogy a székelyeknek már Árpad fejedelem idején is van hadseregük. Elsősorban arra kell gondolni, hogy ha egy népnek van hadserege, szervezett katonai ereje, akkor az a nép a társadalmi fejlődésnek azon a fokán áll, mely önállóságot vagy az önrendelkezésnek más formájával rendelkező szervezettséget feltételez. Ezért sem kell keresni olyan oklevelet, mely biztosítja a székely szabadságjogokat, hiszen az Árpád-házi királyaink idejében, de még jóval később is, soha nem kérdőjelezték meg azt, hogy a székelyek a Kárpát-medence egyik ősi népe, kiknek nem szükséges oklevéllel bizonygatni letelepedésüket vagy szabadságjogaikat. Mindjárt az elején érdemes megemlíteni egy XIV. századi krónikát, melyből kitűnik, hogy a székelyek számottevő katonai erőt képviselnek már a XII. század elején, később pedig egyre többet lehet hallani róluk. Ebben a krónikában a székely fegyveresekről lehet olvasni már az 1116. május 13-i olsovai (magyar-cseh határfolyó), illetve az 1146. szeptember 11-i Lajta menti ütközetről, ahol a magyar király és a magyar föld védelmében harcolnak a betolakodó cseh és német seregek ellen, akik ekkor a „modernnek” számító páncélosokkal ellentétben, még mindig csak könnyűlovasok és az ősi magyar harcmodort alkalmazzák.
IV. Béla magyar király 1250. június 23-i oklevele tudósít az 1210. évi bulgáriai hadjáratról, melyben többek között említik a székelyek kiemelkedő harci szerepét. Joachim ispán vezetésével a székelyek más népekkel együtt harcolnak a bolgár cár elleni lázadók ellen Bodony vár környékén.
Kézai Simon A Magyarok Cselekedetei című krónikájában II. András 1217. évi keresztes hadjáratáról a következőket írta: „Ezután pedig a hatalmas és nevezetes András király uralkodott. Meglátogatta a Szentföldet is, ahol valamennyi keresztény fejedelem által vezérré emeltetett és a magyarokkal, valamint a székelyekkel megfutamította a babiloni szultán seregét, az asszírok és más nemzetek pedig katonáival együtt sokféle tiszteletadásban részesítették; majd ezt követően a legteljesebb dicsőségben tért vissza Magyarországra.”(1) A székely harcosok, katonák ilyen korai emlegetése jelzi azt, hogy a székelyek olyan társadalmi szervezettséggel rendelkeztek, amelynek egyik fontos eleme a katonai szervezettség, de ezzel természetesen nem állíthatjuk azt, hogy a székely hadsereg megléte egyet jelentene a székely önkormányzatisággal, de a későbbi sajátos székely önállóság keretén belül igencsak fontos szerepet jelentett a szervezett katonai erő is.
A székely önrendelkezés egyik első írásbeli bizonyítéka 1220. évre tehető, ugyanis ekkor írnak arról (pontosabban ebből az időből maradt fenn az első írásos feljegyzés arra vonatkozóan), hogy a székelyeknek ispánja van. Ezt az oklevelet azonban egyesek megkérdőjelezik. Zoltán ispán neve, aki a székelyek ispánja, egyértelműen azt is jelezné, hogy a székelyek közösségének ispánja, vagyis vezetője van, akit ugyan a magyar király nevez ki, de mögötte mindjárt azt is elárulja, hogy a székelyek közösségének polgári és katonai vezetője van, aki a közigazgatási, bíráskodási, illetve a katonai ügyekben dönteni képes, döntései ellen csak a magyar királyhoz lehetett fellebbezni.
II. András magyar király 1224-ben, a híres Andreanumban kiváltságokat biztosított a szászoknak, saját ügyeiket önállóan intézhették, ettől az időponttól számítható a szászok sajátos önkormányzata, autonómiája, az universitas saxonum. Ebben az időben valószínű, hogy kellett már létezzen egy sajátos székely önkormányzatiság is, annál is inkább, mert ebben az oklevélben említik a székelyekkel kapcsolatosan „Sebes földjét”, vagyis Magyarország és Erdély területének olyan részét, ahol behatárolható a székelyek földje. A szászok földjével határos Székelyföldre vonatkozóan II. Endre magyar király által az erdélyi szászoknak adományozott önkormányzati jogokon túl, a székelység jogai ugyan nincsenek sehol megemlítve, de a későbbi korokban (1437-ben és később is) minduntalan ősi jogaikra hivatkoznak. Az Andreanum és más oklevelek tanúsága azonban az is, hogy a székelyeknek, mint ősi honfoglalóknak nincs szükségük írásos engedélyre ahhoz, hogy ősi szabadságjogaikat oklevéllel biztosítsák.
IV. Béla 1235-re keltezett, Tomaj nembeli Dénes részére kiállított adománylevele tekinthető a székely ispáni tiszt első hiteles említésének, mely oklevélben említés van Szoboszló fia Bogomér székely ispánról. A székely ispáni cím egyértelmű megnevezése egyúttal azt is jelenti, hogy ettől időponttól számítva bizonyossággal lehet azt állítani, hogy a székelyeknek már ebben az időben olyan szervezettsége volt, mely sajátos jogaik és kötelességeik mellett, önálló polgári és katonai szervezeti formája létezett, amit mai szóhasználattal autonómiának neveznek.
Az önálló székely hadsereg korai megjelenése mellett a székely önállóság és sajátos önkormányzatiság ékes bizonyítéka az önálló székely jog létezése is. A legrégebbi adatunk, amely a székely jogról említést tesz, 1279-ből való, amikor Lőrinc és fia Lestyán azzal a kéréssel fordul V. István magyar királyhoz, hogy birtokaikon a telegdi (udvarhelyszéki) székelyek törvénye és statútuma szerint élhessenek, és ne legyenek alárendelve az erdélyi vajda joghatóságának.
Ettől az időponttól kezdve okleveleinkben egyre gyakrabban fordulnak elő a székelyek sajátos jogával kapcsolatos adatok. A székelyek nincsenek alárendelve az erdélyi vajda joghatóságának, jogi ügyeiket saját maguk intézhetik, fellebbezési joggal egyenesen a magyar királyhoz fordulhattak. Még az is előfordult 1324-ben, hogy amikor Róbert Károly adományt akart tenni a Kászonokban, a székelyek azonban ősi szokásjogukban bízva szembefordultak vele és sikeresen ellent is mondtak az adományozásnak.
A székely jog részletesebb elemei írott formában, bizonyított módon először a XV. században jelenik meg. 1451-ben Hunyadi János, Magyarország kormányzójának bírái, Vízaknai Miklós erdélyi alkormányzó és Vingárti Geréb János görgényi várnagy, az alábbiakról rendelkeztek: „a székely Marosszék bírájául rendelt, a jelen oklevél által tudtul adjuk, hogy a székelyek egyetemének […] Vásárhely mezővárosában tartott közgyűlésünkön […] és a többi 24 esküdttel az összes székely dícséretes törvénye és kipróbált régi szokása szerint törvényszéket tartottunk, egyhangúlag és közös akarattal, más örökérvényű határozatokkal együtt úgy rendelkeztünk, hogy senki bármely örökség ügyében, ha 32 évig semmiféle jogi lépést és tiltást nem tett, a továbbiakban már semmiféle követelést nem támaszthat, hanem örökre hallgatni tartozik, és a múltban valahányszor két testvér a székely örökségen kölcsönösen megosztozott, akkor az őket követő örököseik úgy birtokolják és tartsák a székely örökséget, hogy ameddig bármelyikük ágában férfi örökösök vannak, a női örökösök a még élő férfi örökösök kárára, az effajta örökség birtokába magukat nem vezettethetik be, elfogyván a férfi örökösök, és női örökösök tovább élnének, akkor amíg élnek, a rokonság másik ágából való férfi örökösök az ilyesfajta örökségnek arra az ágára eső részéhez nem kapcsolhatják magukat. És amikor mindkét nembeli örökösök elfogynak, akkor a rokonság másik természetes ágára kell szállniuk az említett örökségeknek.”(2)
Ettől az időponttól kezdve egyre gyakrabban olvashatunk az oklevelekben a székely jogról. Megemlíthetjük ezek közül Mátyás király idejét, amikor 1466-ban az erdélyi vajda Zabolán összefoglalja és kiadja a „székelyek törvényeit és jogait”, Ulászló király 1499. évi kiváltságlevelét vagy Werbőczi István 1514-ben összeállított Hármaskönyvét (Tripartitum). A Hármaskönyv külön címben foglakozik a székelyek sajátos törvényeivel, mely az általános magyar törvényektől eltér. A székelyek jogait az 1499-es kiváltságlevelet megelőzően főleg a szokásjog szabályozta, melyeknek nagy részét nem foglalták írásba.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az okleveleket, amelyek rögzítették a székelyek saját jogszokásait az un. nemzetgyűléseken. A székelyek közgyűlése vagy nemzetgyűlése 1505-ben kerül írásban rögzítésre. Érdemes beleolvasni az udvarhelyi gyűlés határozataiba, hiszen ebben az oklevélben a mai napig terjedő igazságokat is fel tudunk lelni: „Mi, a székelyek földjének országlakosai és a székelyek minden egyes székének és összes nemének általános egyeteme emlékezetül adjuk jelen oklevél soraival mindenkinek, akit illet, hogy midőn az Úr 1505. évében, Szent Erzsébet királyné ünnepe utáni legközelebbi csütörtökön Udvarhely mezővárosban említett országunk bizonyos ügyeinek elrendezésére és némely visszaélések megjavítására országunk régi szokása szerint általános gyűlést tartottunk, akkor más igen szükséges dolgok között láttuk, hogy országunkban az általános gyűlések lazasága az országlakosok felülvizsgálatra fellebbezett sok ügyének végzését napról napra halasztja, és ennek következtében az ilyen halasztások miatt nem kevesek jogaiban különböző károk keletkeznek. Kézzelfoghatóan tapasztaltuk azt is, hogy kedvezés, harag, ellenszenv és egyéni érdek gyakran nem engedi, hogy országunkban a bírák és a választott bírák kiderítsék az igazságot.” A bíráskodás és a joghatóság komolyságát jelzik az alábbi mondatok: „ha valaki e bírák közül Istenről megfeledkezve, és saját lelki üdvét háttérbe szorítva kérésre, jutalomért vagy egyéni érdekből rossz útra térve az igazság ösvényéről valamilyen módon jogtalanul letérne. Ezért az ilyet örök számkivetés ítélete sújtsa, így minden ingó és örökölt javait elveszítse, és esküszegőként és megvetettként ne maradhasson tovább a székelyek földjén. Az pedig, aki az ilyen esküszegővel és száműzetésbe küldöttel törődne, vagy érte közbenjárni törekedne, hasonlóképp bűnhődjék, mint az esküszegés részese és száműzött pártfogója.”(3) E kemény büntetések bizonyára kortársainkat is visszariasztanák az igazságtalan bíráskodástól.
Végül meg kell említeni az 1555. április 28-i székely nemzetgyűlés polgárjogi, polgári eljárásjogi és büntetőjogi un. vegyes kodifikációját. Ezt a jogszabályt, fontossága miatt Székely Konstitúciónak is nevezik. Érdemes lenne megvizsgálni, hány európai népnek van ilyen jellegű szabályozása abban a korban. A magyar nyelven fennmaradt jogszabály igen jelentős rendelkezéseket tartalmaz az igazságszolgáltatás, a magánjog, büntetőjog és a közigazgatás területéről. A sok évszádon keresztül élő szokásjog rögzítéséből feltétlenül ki kell emelni azt a rendelkezést, miszerint megállapításra kerül, hogy a „székely ember örökségét semmiképpen el nem vesztheti, ha a fejét hitetlenségért elvesztené is, hanem atyjafiára marad”. A sok évszázadon keresztül élő rendelkezés a székely közösség önrendelkezésének jogszabályban rögzített bizonyítéka. Ezekre a rendelkezésekre hivatkoznak a későbbi korokban mindig, amikor a székelyek közösségét korlátozó királyi vagy fejedelmi hatalom beavatkozik. Igaz, hogy nem kellett sokig várni a korlátozó intézkedések megszületésére, mert Izabella királynő szorgalmazására összegyűlt gyulafehérvári országgyűlés elhatározza, hogy a székelyek is elveszítsék hűtlenség esetén nem csak a fejüket, hanem minden vagyonukat is. Szapolyai János Zsigmond választott magyar király idejében az 1562-es székely felkelés leverése után még inkább megnyirbálták a székely szabadságjogokat. A ius regium, a királyi jog ezzel bevonult Székelyföldre is. A felkelésben részt vevő székelyek ekkor kerülnek először jobbágysorba (igaz rövid csak viszonylag időre), hiszen azt megelőzően a Székelyföldön a székelyek körében gyakorlatilag nem létezett a jobbágyság intézménye. A több évszázadon keresztül élő szokásjogrendszert azonban nem lehetett olyan egyszerűen eltörölni, ezért valahányszor bajba került a fejedelmi hatalom és szükség volt a jelentős hadi potenciált képező székelyek katonai erejére, az aktuális fejedelem mindig megígérte a székely szabadságjogok visszaállítását.
Székelyföld jogi, közigazgatási, bíráskodási keretein túl feltétlenül érdemes kiemelni azt, hogy a székely tulajdonviszonyok is különböztek Magyarország más vidékeihez viszonyítva, ugyanis a Székelyföldön még a XVI. századig, de még később is, a föld tulajdonjoga sokáig a faluközösségek kezében volt, az altalajkincsek, mint amilyen a só, vas, réz, stb., a székely nemzet tulajdonát képezték és csak 1562 után kerültek királyi tulajdonba. A székely nemzet sóbányáját minden székely szabadon használhatta. A termőföld, az erdő, legelő többsége sokáig a közösségek birtokában volt, sőt napjainkig léteznek a legelő-, és erdő közbirtokosságok.
A székely jog érvényesülése nem létezhetett közigazgatási keretek nélkül. A székelyek közigazgatási keretei a székek, míg Magyarország többi közigazgatási egységei a vármegyék. Ha figyelembe vesszük a szász székek kialakulásának idejét – amelyek szintén különböztek a magyarországi vármegyerendszertől –, úgy a székely székek kialakulását a XII.-XIII. század fordulójára tehetjük. Az 1270 körül létrehozott Aranyosszék előtt már létezett Udvarhely-, Maros, Csík-, Sepsi, Kézdi-, és Orbaiszék. A XIV. század alatt és után a hét székely székből később a jobb közigazgatás érdekében létrejönnek a fiszékek vagy fiúszékek (Keresztúr-, Gyergyó-, Kászon-, Bardócz- és Miklósvárszék).
A hét székely szék közül a központi szerepet Udvarhelyszék játszotta. Már 1499-ben a rákosmezei országgyűlésen számba vett hét székely szék közül Udvarhelyszéket „capitalis sedesnek”- főszéknek, később pedig Székelyország fő székének (Capitalis Sedes Regni Wdwarhelzek) nevezik. A fő- vagy anyaszéknek nevezett Udvarhelyszékben laktak a székely ispánok (ha nem is mindig), ugyancsak itt székeltek a székely főkapitányok. A többi székely szék bíróságaitól fellebbezni az Udvarhelyszéki derékszékhez lehetett. Itt volt letéve a székely nemzet pecsétje (egy kék mezejű pajzson ezüst páncélos kar, kezében aranymarkolatú, egyenes ezüstszínű kard, mely medvefejet és szívet szúr át, fölötte a Nap és a Hold), itt volt elhelyezve a székely nemzet levéltára és itt kellett összegyűljenek rendszerint hadiszemlére (lustra), tanácskozásra és törvényalkotásra.
A székely önkormányzat legfőbb szerve a székelység nemzetgyűlése, ahol a XII. századtól a XVI. század közepéig mindhárom középkori rend – főemberek (primorok), lófők (primipili) és az összes székely férfi- megjelenhetett. Székely nemzeten az akkori szóhasználat szerint természetesen a rendi nemzetet kell érteni, nem a modern értelemben vett nemzet kifejezést. A székelyek közgyűléséről, nemzetgyűléséről már 1344-ben történik említés, de természetesen ezek a nemzetgyűlések már az említett évet megelőzően is létezhettek, valószínűleg a székely székek megnevezéssel párhuzamosan, már a XIII. századtól.
A székely önkormányzat kialakulásának kezdeteinél feltétlenül említést érdemel az 1437-es kápolnai egyezség, amikor a magyar nemesség mellett önálló tényezőként és szerződő félként jelennek meg a székelyek és a szászok. A székelyek közgyűlésének határozatai az összes székely székre kiterjedtek. Ezeken a gyűléseken döntöttek a hadfelkelési-, a királynak szolgáltatandó ököradó (ökörsütés) kérdésében, továbbá más törvényhozási és közigazgatási ügyekben. Ilyenkor tárgyalták meg a székelységet ért sérelmeket a vármegyei nemesség vagy a szászok részéről. A közgyűléseken választották meg küldötteiket az erdélyi országgyűlésbe. Jogszabályalkotó, törvényhozási képessége is volt a közgyűlésnek, melyekről már a XV. századtól vannak adataink.
A közgyűlésen alkotott jogszabályokon kívül a székek és fiszékek is hoztak saját határozatokat, melyeket az adott területen végrehajtani és alkalmazni kellett.
A székely nemzetgyűlés a törvénykezésben fellebbezési fórum is volt, addig ugyanis nem lehetett a magyar királyt képviselő székelyek ispánjához fordulni, amíg a közgyűlés nem tárgyalta meg az ügyet. Mivel a közgyűlés nem tudta ellátni rendszeresen a törvénykezési, igazságszolgáltatási feladatait, ezért 1505. november 23-i nemzetgyűlésükön elhatározták, hogy Udvarhely városában egy fellebbviteli főtörvényszéket hoznak létre. A székely főtörvényszéknek 16 tagja volt, a bírákat egész életükre választották Udvarhelyszékből és Keresztúr-fiszékből.
A központi magyar királyi hatalom képviselője a Székelyföldön a székelyek ispánja (comes siculorum) volt, akit rendszerint a király nem a székelyek közül nevezett ki. A székely ispáni méltóság olyan magas, megbecsült rang volt, hogy Hunyadi Jánostól kezdve az erdélyi vajdák is viselték, később pedig felvették címeik közé az erdélyi fejedelmek, sőt egyes magyar királyok (Mária Teréziától kezdve a Habsburg-házi magyar királyokig) is. A székely ispán hatásköre a katonai, közigazgatási és igazságszolgáltatási ügyekre terjedt ki. Ő rendelhette el a hadfelkelést, ő ellenőrizte a katonai lustrákat (szemlék) és ő volt a székely hadak fővezére is. A katonai szemlék komolyságára jellemző, hogy minden felnőtt székely férfi köteles volt azon megjelenni és csak alapos okok alapján menthette ki magát, ugyanis a székelyek szabadságának és adómentességének záloga a haza védelme volt. A székelyek ispánja, mint igazságszolgáltatási fórum a széki bíróságok felett állt. A széki bíróságok döntéseit az ispánhoz címzett kérelmekkel lehetett megtámadni. Az ispán döntései ellen egyenesen a királyhoz lehetett fordulni.
Minden székely széknek önálló bírósága volt. Az ítélkező testület eleinte a székely nemek és ágak (nemzetségi) képviselőiből állt, majd a XV. század folyamán az ítélőbírókat nem az előbbi kritérium alapján, hanem a székgyűlésen választották meg. A szék ítélkező testülete rendszerint 12 főből állt.
Igaz ugyan, hogy az 1562. évi felkelés után a székely nemzetgyűlés veszíteni kezd szerepéből és egyre ritkábban hívják össze ezeket a gyűléseket, de az intézmény tovább él még a Erdélyi Fejedelemség idején is, sőt 1848 októberében felújítják ezt az ősi jogintézményt. Az udvarhelyszéki Agyagfalván 1848 októberében mintegy 60 000 székely jelent meg fegyveresen a közgyűlésen, a magyar szabadságharc megvédése céljából.
Az erdélyi fejedelemség megalakulása után a székely társadalom kényszerű átalakuláson megy át, ugyanis a kisebb és fiatalabb állam fenntartásához szükség volt a székelyek adófizetésére is. János Zsigmond választott magyar király második uralkodásának idejétől, 1556-tól szükségessé vált a székelyek rendszeres megadóztatása, hiszen ezen bevételek nélkül a fiatal állam nem lett volna működőképes. Ekkor kerül sor a székelyek autonómiájának a korlátozására, de a későbbi erdélyi fejedelmek a székely szabadságjogokat újból szélesítették, mert a székely haderő nélkül az ország határait a két pogány (Habsburg és a török) támadásai ellenében nem lehetett volna megvédeni.
A székely önkormányzat újabb virágzását a XVII. században figyelhetjük meg, ami azzal kezdődik, hogy Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem a kézdiszékiek kérésére visszaadja régi szabadságjogaikat. A Báthorit követő erdélyi fejedelmek szükség szerint újból és újból megerősítik a székelyek szabadságjogait, utoljára I. Lipót osztrák császár 1690-ben, majd 1703-ban.
A széki önkormányzat ebben az időben a közgyűlés (generalis congregatio), melyen a főembereken és a lófőken kívül jelen vannak az egyszerű katonarendű székelyek is. A gyűléseket általában a szék központi fekvésű helyén tartják, de nincs egy meghatározott, kialakult rendje a gyűlések helyének, ezek lehetnek Maroszéken Nyárádszeredában vagy Székely (Maros)vásárhelyen, Udvarhelyszéken, Udvarhelyen vagy Agyagfalván, stb. A széki közgyűléseken az elöljárókat már nem a nemzetségi szervezet rendtartásain alapuló szabályok alapján nevezik ki, hanem választás útján.
Önkormányzati alapokon szervezik meg a székely katonaságot is, ugyanis minden székely településen és széki szinten a katonaköteles családokat tízenként és százanként egységbe csoportosítják. Külön feltüntetik a lovasokat és a gyalogos katonákat, bizonyos helyeken a solymárokat és a sóbányászokat is. A tízesek élén tizedesek, a századok élén hadnagyok állnak. A hadfelszerelés és a gyakorlatozás céljaira általában évente egyszer hadi szemlét (lustra) tartanak, mely alkalommal név szerint felírják a megjelenteket, de a hiányzókat is. A székely lustrák értékes bizonyítékai az adott kor nemzeti-, társadalmi összetételének is.
Háborús időkben a székely hadak élére főparancsnokokat neveztek ki.
A széknek formálisan két főtisztje volt, az egyik a főkapitány, a másik a főkirálybíró. Formailag a két főtiszt közül, a főkapitány élvez elsőbbséget. A főkirálybíró mellé esetenként alkirálybírót választanak. Az alkirálybíró gyakorlatilag vezeti az esküdtszékkel együtt a bíráskodást és ítélkezést. Az esküdtszék segítői az assessorok (ülnökök), akiket a főemberek vagy a lófők közül választanak. A bírósági munkát segíti a bírósági nótárius (jegyző) is. A bírósági végrehajtás folyamatának elősegítése érdekében megjelenik a számvevő, majd a dúló tisztség.
A székely bíráskodás alappillére a faluszéke. Az apróbb peres ügyeket a faluszéke intézi. A faluszéke a falusbíróból és az esküdtekből áll. A faluszéke által hozott ítéletek ellen az alkirálybíróhoz lehetett fellebbezni. Már a XVI. században megjelennek az első falutörvények, ezért nem minden alap nélkül nevezi Imreh István törvényhozó székely falunak a székely közösségeket, mert az önszerveződés olyan magas fokú szerveződését tapasztalja, amely ha nem is egyedülálló Európában, de igen figyelemre méltó. A székely falutörvényeken kívül ismerjük az erdélyi szász falutörvényeket, de tudunk a francia, osztrák, angol, német és norvég mintákról is.
A székely önkormányzat alappillére, a székely falutörvény már 1581-től írásban megfogalmazódik (illetve ebből az időből maradt fenn, de nem kizárt, hogy korábbiak is léteztek). Ebből az időből ismerjük Gyergyóújfalu, Gyergyószentmiklós és Zalán falutörvényét, constitucióját. Meg lehet kockáztatni azt az elméletet is, hogy ezeken kívül más falvak is alkothattak falutörvényeket már ilyen korán, mert a három ismert falutörvény szövegezésének szerkezete oly sok hasonlóságot mutat, hogy azt sejteti, a szöveg szerkesztője egy bizonyos „minta” alapján készíthette. A falutörvények különlegessége, hogy magyar nyelven alkották.
A székely faluközösségek alkotóelemei a tízesek, melyeknek létrejötte a középkori székely hadszervezetre vezethető vissza, de ismerünk a Székelyföldön kívül eső településeken is a tízesekre alapuló szervezeti formát, például Kolozsváron, Debrecenben vagy Désen. A székely falu legkisebb szervezett elemeként megjelenő tízes alapján jön létre az a csoportosulás, amely már önszervező jelleget hordoz. A székely falvak közföldjei (falu földje), erdői, legelői a tízesek tulajdonában voltak, mint ahogy az ezekkel kapcsolatos birtokviszonyok rendezése is az ő hatáskörükbe tartozott. Az állattartás megszervezése ugyancsak a tízesek feladata volt. Egy székely falun belül több tízes létezhetett, a falu lélekszámának függvényében. A tízesek léte még a XIX-XX. században is kitapintható. A legkisebb önkormányzati szerv a tízesgyűlés. Ezeken a gyűléseken határoztak a tízes területén lévő nyílföldek felosztásáról, legeltetésről és az esetleges új földek foglalásáról. A tízesek bővülése vagy egyesülése után jöttek létre a faluközösségek. A székely faluközösségek belső ügyeit a falugyűlések, a faluszéke ügyeit a falusbíró, a nótárius és az esküdtek intézték.
A falugyűléseken a közösség minden tagja részt vehetett. Ezeken a gyűléseken alkották meg a falutörvényeket.
A székely falvakon kívül a Székelyföldön sajátos státussal rendelkeztek a mezővárosok, illetve a kiváltságos falvak. A városok egyik legfontosabb jellemzője szabályalkotási jog. A városi önkormányzatok egyik igen fontos jellemzője a szabad elöljáró - választás joga, vagyis bíráikat, esküdtjeiket szabadon választhatták. Adózás tekintetében azonban alá voltak rendelve a szék hatóságainak, másrészt viszont vásártartási joggal rendelkeztek. A XVI. században az alábbi mezővárosok jönnek léteztek: Székelyvásárhely (1616-tól Marosvásárhely), Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy, Nyárádszereda, Bereck, Csíkszereda és Felvinc. Ezeknek a városoknak írásban megfogalmazott „törvényeik”, statutúmaik voltak. Az 1604-ből fennmaradt marosvásárhelyi törvénykönyv, a „Leges seu Decreta oppidi Székeli Vásárhely” fejezetekre tagolva sorolja fel a mezővárosi önkormányzat jogszabályait. Ebben a szabályzatban határoznak a kastélyépítésről, a városlakók hűségéről, a város javainak védelméről, az elöljáróik kötelezettségéről és a perek lefolyásának szabályairól.
A XVI. században stabilizálódik az öt székely szék: Udvarhely, Csík, Maros, Aranyos és Háromszék törvényhatósága. Ez utóbbi Sepsi-, Kézdi- és Orbai székekből jött létre. A XVII.-XVIII. század fordulójára Udvarhelyszéknek két mezővárosa(Udvarhely és Keresztúr), két kiváltságos települése (Oláhfalu és Zetelaka) és 127 faluja volt. Marosszéknek két mezővárosa (Székely (Maros)vásárhely és Nyárádszereda) és 127 települése. Csíkszéknek Csíkszereda és Gyergyószentmiklós városok mellett 50 faluja volt. Háromszéknek négy mezővárosa (Sepsiszentgyörgy, Ilyefalva, Kézdivásárhely és Bereck) és 80 faluja. Aranyosszék 22 falujával és egy mezővárosával (Felvinc) Székelyföld legkisebb széke volt.
I. Apafi Mihály halála után az osztrák császári és királyi udvar Erdély elfoglalására törekedett, mellyel kezdetét vette a székely önkormányzat visszafejlődése. Az átmenet elég hosszú, hiszen 1711-ig, a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharc bukásáig az osztrák császárság gyakorlatilag nem tudott tartósan berendezkedni Erdély területén. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc bukása után az osztrák állami adminisztráció fokozatosan kezd berendezkedni. Eleinte nem változtatnak Erdély adminisztratív területi berendezkedésén, formálisan nem módosítják a széki önkormányzatok belső működését, de egyre inkább előtérbe kerülnek azok a módosítások, melyek hosszú távon lényeges változásokat hoznak. Az osztrák állami adminisztráció egyre kegyetlenebbül lép fel a lakosok ellen, tudomásunk van arról, hogy pl. 1720-ban a Sófalvi kamaraháznál lévő máglyások (a só kitermelésének és forgalmazásának felelősei, másképpen mázsások) ütik, verik a szegény embereket, sokukat ellenszolgáltatás nélkül kötelezik a munkára. Később a Sófalvi kamaraházat is felszámolják, a só kitermelését Sófalváról Parajdra helyezik. Ez az átszervezés lényegtelennek tűnik első pillantásra, de ezek az átszervezések mind azt szolgálják, hogy egyre jobban elfedtessék az Erdélyi Fejedelemség intézményrendszerét. Az ilyen aprónak tűnő változtatások mellett a székely önkormányzatiság egyre komolyabb jogsérelmeinek lehetünk tanúi, 1742-ben például Aranyosszéken főkirálybírónak nem a legtöbb szavazatot elnyert Daniel Eleket nevezik ki, hanem az udvar kegyeinek jobban megfelelő személyt.
Mária Terézia viszonylag békés időszaka után II. József központosítási törekvései még jobban abba az irányba hatnak, hogy egyre inkább elsorvasszák a székely önkormányzatiságot (nem beszélve arról, hogy a magyar nyelvet is hátrányosan érintették az un. Reformok). Erdély területét 1784-ben 11 megyére osztják fel és teljesen önkényesen hoznak létre szervesen össze nem tartozó területeket, Marosszék és Udvarhelyszék egy kis részét hozzácsatolják Küküllő vármegyéhez, de minden székely széket más- és más vármegyékkel olvasztják össze. Folyamatosan tiltakoznak a székelyek az önkormányzatiság megsértése ellen, de gyakorlatilag eredménytelenül. Székelyföld önkormányzatisága, területi és közigazgatási berendezkedése csak 1790 után áll vissza, amikor II. József halálos ágyán visszavonja „reformjait”.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc fordulópont a székely önkormányzatiság életében. A rendi kiváltságok felszámolásával átalakul a székely önkormányzatiság is, a székely nemzetgyűlést olyan rendkívüli körülmények között hívják össze, amikor veszélybe kerül az önálló magyar államiság és teljes intézményrendszere. Az Agyagfalván 1848 októberében megjelent 60.000 fegyveres székely a polgári, nemzeti és az önkormányzati jogok védelmében kel fel. A szabadságharc leverése után a székely önkormányzatiság is jelentősen sérül. A győztes császári adminisztráció felszámolja az erdélyi törvényhatóságok rendszerét és központosított katonai közigazgatást vezet be.
A székelység önkormányzatisága az 1867-es kiegyezés után, ha fel is éled rövid időre, de hamarosan egyre inkább háttérbe kerül. A modernnek gondolt területi, közigazgatási reformok oda vezetnek, hogy felszámolják a több évszázados hagyományokon alapuló székely önkormányzatiság rendszerét és az egységes szervezésű Magyarországon a vármegye-rendszert vezetik be. Az 1876. évi XXXIII. Törvénycikk némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről szóló jogszabállyal a magyar országgyűlés felszámolta a több évszázados múltra tekintő autonómiát.
A fenti jogszabállyal Aranyosszék egy részét Kolozs megyéhez, míg másik részét Torda-Aranyos megyéhez csatolták, Marosszéket beolvasztották Kolozs megye, Torda megye bizonyos településeihez, illetve Szászrégen környéki településekkel együtt, létrehozták Maros-Torda megyét. Csíkszékből létrehozták Csík megyét. Udvarhelyszékből és Küküllő és Felső-Fejér megyék, valamint Segesvár és Kőhalomszékeknek az Udvarhelyszékkel határos településeiből Udvarhely megyét, Háromszékből (Sepsi-, Orbai-, és Kézdi székekből), illetve Felső-Fejér megye, Brassó-vidék, továbbá Csíkszék és Háromszék közötti területekből létrehozták Háromszék megyét. Az 1876. évi törvénnyel, amikor a magyar országgyűlés felszámolta a több évszádon keresztül létező székely autonómiát, nem gondoltak arra, hogy nem telik bele fél évszázad és Magyarország határain kívül élő magyarok jogfosztottak lesznek saját szülőföldjükön.
Az első világháború befejezése után, a katasztrofális, Károlyi-féle „békepolitika” oda vezetett, hogy Magyarország területének és lakosságának nagy része elveszett, így magyarok milliói kerültek idegen államok fennhatósága alá. Az összeomlás pillanatában újból felmerült a székely önkormányzatiság eszméje, ekkor próbálják megszervezni 1919-ben a Székely Köztársaságot, de a kül- és belpolitikai folyamatok nem voltak kedvezőek ennek megvalósításához. A Székely Hadosztály közel fél éves hősies küzdelme is hiábavalónak bizonyult, a szétzüllesztett magyar hadsereg nem tudta megvédeni Magyarország területi integritását, Erdélyt és a Részeket Romániához csatolták. Az 1920-as trianoni békediktátum rendelkezései tartalmaztak ugyan bizonyos előírásokat a határon túlra került magyarok önkormányzatiságára, de a kisebbségi szerződés elfogadása után, Románia a szerződés előírásait semmibe vette.
Észak-Erdély 1940. augusztus 30.-i Magyarországhoz való visszacsatolása után, a székelyföldi magyarok felszusszanhattak a két évtizedes elnyomatás alól, de hamarosan olyan háborús idők következtek, hogy szó sem lehetett a székely önkormányzatiság újraélesztéséről. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Ezt követően 1944 őszétől folyamatos atrocitások érik az észak-erdélyi magyarokat, köztük, a tömbben élő székelyeket is. A sorozatos atrocitások miatt 1944. november 14-én szovjet katonai közigazgatást vezetnek be Észak-Erdélyben. A második világháborút követő béketárgyalásokon sajnálatos módon nem merült fel a székely autonómia kérdése, de a magyar békedelegáció határrevíziót követelő javaslatai elgondolkodtathatták a román politikusokat, mert jóval később már ők is belátták, hogy rendezni szükséges a székely kérdést. A második világháborút magyar szempontból lezáró 1947. február 10-i párizsi békeszerződést követően az erdélyi magyarokat egyre jobban visszaszorították.
Érdemes megemlíteni, hogy még a XX. század közepén is „az 1948. január 25-én megtartott országos népszámlálás adatai szerint a négy székely megyének (Maros, Udvarhely, Csík és Háromszék), összesen 740.381 lakosa volt. Udvarhelyen 97,3%, Háromszéken 87,7%, Csíkban 86,9 százalékos volt a magyar anyanyelvűek aránya. A Mezőség felé terjedő, közel 330 ezres összlakosságú Maros megyében a magyarok csekély többségben voltak (50,8%)”(4)
A sztálinizmus romániai győzelme olyan sajátos területi, közigazgatási képződmény létrejöttét tette lehetővé, mint a Magyar Autonóm Tartomány. Az 1952-es román alkotmány 19-21. paragrafusai lehetővé tették, hogy a székelyek többsége Magyar Autonóm Tartomány néven egy közigazgatási egységben élhessen. Természetesen nem lehet a sztálinizmus viszonyai között igazi önkormányzatiságról beszélni, de a 13.500 km2 területen létrejött autonóm tartományban a székelyföldi magyarok jogai jobban érvényesülhettek, mint Erdély egyéb területén. Szó sem lehetett jogállamiságról a Magyar Autonóm Tartomány (továbbiakban MAT) területén sem, de az ott élők zavartalanul használhatták anyanyelvüket szóban, írásban egyaránt, miközben a MAT területén kívül élő magyarok nyelvhasználata egyre jobban visszaszorult. A Marosvásárhely központú MAT területén a magyarság aránya meghaladta a 77,3 %-ot, de az újabb átszervezéssel ez az arány 1962-re lecsökken 62%-ra, hiszen a MAT helyett létrehozott Maros Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási határait úgy alakították ki, hogy minél több románok által is lakott települést csatoltak hozzá, míg magyar községeket csatoltak el, főleg románok által lakott tartományokhoz. (A MAT területén a magyarok száma meghaladta az 564.000-et, a Maros Magyar Autonóm Tartomány területén a magyarok száma 473.000-re csökkent, a románok száma 147.000-ről 266.000-re nőtt). Mindemellett a Magyar Autonóm Tartomány fennállásáig némi védelmet nyújtott Székelyföld magyarjainak, mert eközben az Erdély egyéb területein élő magyarságot egyre jobban visszaszorították, nagy magyar történelmi városaink, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, stb. elveszítették magyar többségüket és kisebbségbe, később szórványba szorultak, ugyanis évente több tízezer románt telepítettek be ezekbe a városokba.
Nicolae Ceauşescu kezdeményezésére az erdélyi magyarság megmaradásának utolsó menedékvára is összeomlott, ugyanis az 1968. évi I. törvénnyel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. A hivatalos kommunista ideológia az erdélyi magyarok bármilyen autonómiaigényét a „legreakciósabb imperialista, újfasiszta, horthysta körök agitációjának tartotta”. (Lám, mintha ismerős lenne ez a szöveg napjainkban is). A magyarországi kommunisták által vezetett kormány még csak fel sem szisszent az erdélyi magyarság utolsó bástyájának összeomlásakor. Az egyetlen székelyföldi „ellenállási kísérlet” is inkább komikus, de egyben dühítő is. A csíkszeredai magyar kommunisták szervezkedése arra terjedt ki, hogy a létrehozásra váró Hargita megye székhelye az eredetileg kijelölt Székelyudvarhely helyett Csíkszereda legyen. Még ma is fülembe cseng sokat hangoztatott jelszavuk, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!”. Kamaszodó gyerekként akkor arra gondoltam, hogy miért ne lehetne tüntetni a Maros Magyar Autonóm Tartomány megmaradásáért, de néhány kamasz barátomon kívül a gondolatot nem karolták fel a felnőttek.
A székelyek azonban soha nem mondtak le autonómiaigényükről és a Ceauşescu kommunista diktatúrájának bukása után a székelység legjobb gondolkodói 1990-től egyre gyakrabban kezdték hangoztatni az önkormányzatiság eszméjét. A megvalósításhoz azonban nem elégséges az álmodozás, vagy a tengerparti üdülőkben kötettett paktum, mely akár nemzetárulásnak is nevezhető, hanem bátor, magyar emberek kemény kitartó megalkuvás nélküli, önfeláldozó munkájára van szükség.
Ezért fűzünk reményeket az Európai Unió tagországává vált Magyarországhoz, annak jobb érzésű politikusaihoz. Csak reménykedni lehet, hogy az Európai Unió támogatni fogja a Székely Autonóm Terület létrejöttét. Ellenkező esetben az erdélyi magyarság végleg el fog tűnni.(5)
Szekeres Lukács Sándor
__________________________________________________________
Jegyzetek:
1.,Kézai Simon: Magyarok cselekedetei, Oziris kiadó, Bp., 1999, 117. old.,
2.,Székely Oklevéltár, (továbbiakban Sz.O) Szerkeszti Szabó Károly, Szádeczky Lajos; Kolozsvár, 1895, I.Köt.,162-164. old.,
3.,Sz.O. VIII. 218-221. old.,
4.,Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél, A Magyar Autonóm Tartomány története (1952-1960), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008, 22. old.,
5., Szekeres Lukács Sándor: Székely Mózes Erdély székely fejedelme, Székelyudvarhely, 2007, 166-203. old.
Székely Nemzeti Tanács
