Ferencz Csaba

A romániai magyar társadalom képviseleti színterein 2003-ban jelentős változás állt be. A demokrácia elengedhetetlen velejárója, a közképviselet “belső” ideológiai és társadalmi pluralizmusának feszítő ereje új struktúrák – szervezetek és testületek – létrejöttét kényszerítette ki. Elemzésemben az előzmények rövid felvázolását követően azt vizsgálom: milyen okok vezettek eme többsíkú pluralizálódáshoz, milyen változások következtek be a (köz)képviseleti elitek differenciálódása révén, illetve ezek a mozgások milyen hatással voltak a “befogadó” közegre.

Megközelítési szempontok
Elöljáróban egy alapvető, az elemzés el(ő)készítésében preferált megközelítési szempontot rögzítek. Alapvető kiindulópontként kezelem a csíkszeredai KAM-csoport által egy évtizede rögzített szempontot, miszerint a Romániai Magyar Társadalom (RMT), azon belül a Székelyföldi Magyar Társadalom (SZMT) társadalomként működik. “Olyan társadalomként, amelynek nincsenek fizikai, jogi, adminisztratív határai, de működési módja kitermelte a társadalomként való működéshez szükséges struktúrákat.” (Változás és/vagy stabilitás — megjelent a Változásban című, Elemzések a romániai magyar társadalomról alcímű kötetben – Pro-Print, Csíkszereda 1995).

Ebből kiindulva ma már azt sem nehéz látni, hogy az RMT törekvéseinek egészét meghatározni létrehozott érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezet, mint intézmény, hosszútávon aligha tölthette be az eredetileg felvállalt szerepet. A kilencvenes évek során, a hazai politikai és közéleti viszonyok között jelentkező egységes fellépés jogos kényszere ugyanis – épp a komplex társadalmi struktúra léte miatt - magában hordozta e “megoldás” kudarcát is. Ez tíz évvel ezelőtt aligha látszott ilyen világosan, ám az általában érzelmi/ideologikus térben meghatározott identitáselemek és a társadalmi tagozódás által megkövetelt “válaszok” között húzódó szakadék tekintetében az elemzők már akkor látták a diszfunkcionalitásokat. Az előbb említett tanulmányban e tekintetben a szerzők így fogalmaznak: “Az intenzív tagolódási folyamat és a felszínen mutatkozó egységesülés együttes jelenléte elsősorban azzal van összefüggésben, hogy a romániai magyar elit 1989 előtti és 1989 utáni intézményesítési törekvései nem a ténylegesen létező társadalmi tagolódást követték, hanem igyekeztek mindenáron átfogó, egyetlen egységes pillért teremteni. Az elit országos jellegű közéleti, politikai, kulturális, szakmai szervezeteket hozott létre, és ezeket állította a figyelem középpontjába. Ez a törekvés nincsen összhangban a ténylegesen létező regionális, felekezeti, szakmai érdekcsoportok szerinti, világnézeti érdekekkel, beállítódásokkal és mentális hagyománnyal. Innen ered többek között az országos jellegű szervezetek hatástalansága.”

Mielőtt az idézett gondolatsorban felfedeznénk az intézményileg egyszereplős politikai közélet már akkor megfogalmazott zsákutcáját, hadd emlékeztessünk arra, hogy a szerzők ezt korántsem kizárólag az RMDSZ-re értették, a társadalmi tagolódás “kisebb pillérek kialakulása felé” mutató folyamatát a felhalmozott “nemzetiségi szimbolikus tőke” újraelosztásának kényszeréből vezették le.

Értelmezésemben a szerzők egyrészt valamiféle távolságot látnak a valós társadalmi differenciálódás és az elitek “válaszai” között, másrészt arra hívják fel a figyelmet, hogy az elit “szimbolikus” retorikája lényegesen befolyásolja a “pillérek” fejlődését.

Előzmények
Anélkül, hogy az összetett képlet későbbi fejleményeinek mélyreható elemzésébe belekontárkodnánk az elmúlt másfél évtized társadalmi mozgásainak felületes szemléletéből is bárki kihámozhatja: a politikai, de társadalmi értelemben is egységesítő elit és a differenciálódó társadalom közötti szakadék csak bővült, a “nemzetiségi szimbolikus tőke” társadalomformáló ereje pedig fokozatosan veszített hatékonyságából.

De hadd idézzük egy 1999 március-áprilisban kelt tanulmány idevágó passzusait (Bakk Miklós – Horváth Andor – Salat Levente, A 2000. év küszöbén. Politikai és kisebbségi társadalom Romániában): “A romániai magyar közgondolkodás túlpolitizált és alul informált. Túlzott mértékben a politikától várja a romániai magyar társadalom szükségleteinek megoldását, túl szegény azonban eszközökben, hogy saját magáról képet alkosson, és azzal konfrontálja a politikát. Ennek következménye azután, hogy a politikai elit függetlenedik a társadalomtól, amely magára marad. Az elit az önkörűség, az önigazolás útjára lép, a másik oldalon viszont nő a tájékozatlanság és a tanácstalanság. Mivel hiányoznak a közgondolkodás megfelelő, jól működő intézményes formái, a politikai elit egyfelől a doktriner megmerevedés veszélye, másfelől a teljes revízió, a hirtelen szemlélet- és csapatváltás kockázata fenyegeti. A társadalom e jelenséget, belső folyamatait nem érti, nem tudja követni, s ezért könnyen manipuláció áldozata lehet vagy elfordul a politikától, mint ami mások ügye. A romániai magyar társadalomnak nincsenek politikai alternatívái.”

Út a hatalomig
Szőcs Géza egykori RMDSZ főtitkár, majd politikai alelnök kongresszusi kijelentése (II. Kongresszus, 1991. Május 24-26., Marosvásárhely), miszerint a magyarság szervezete nem lehet hatalmi tényező Romániában, nem állta ki az idők próbáját. Brassóban, az 1993. január 15-17-én tartott III. Kongresszuson ugyan még egy belső önkormányzati modell szerinti szerkezeti és működési felépítményt vetett papírra a politikai elit, amelyben a társadalmi önrendelkezés különböző formáinak megteremtése, mint politikai cél, a kolozsvári nyilatkozat szellemében fogant, ám az ország általános talpra állításának kudarcával a háttérben egyre inkább egy önmaga hatalmának átmentésére, a politikai túlélésre berendezkedő szűk politikai elit lett a hangadó. A Szövetségi Képviselők Tanácsának, illetve a platformok “súlytalanítása/súlytalanodása” a belső pluralizmus ellehetetlenedéséhez vezet, a döntési jogköröket egy rendkívül szűk csoport szerzi meg (Operatív Tanács). Ráadásul a politikai elit “szakosodásával” egy időben az értelmiségi elit kiábrándul és kivonul a politikából, társadalomformáló szerepének azonban nem talál hatékony tere(ke)t. Hiába a százszámra alakuló civil szervezetek hálózata, szellemi és főként anyagi források hiányában nem tudott a társadalmi szerveződés igazi motorjává válni. Annál is inkább, mert működésük jobbára a kulturális szférára korlátozódott, tehát a szimbolikus térben mozgott. Természetesen az elit egzisztenciális kérdései is hangsúlyosan felmerültek.

Mindebből talán az a sommás következtetés vonható le, hogy a saját intézményrendszer, beleértve az önmagát kereső egyházat aligha tudott megfelelni a rétegződő, strukturálódó, ugyanakkor tömegesen elszegényedő társadalom által támasztott követelményeknek. A felszínen működő egységesülés és a “mélyben” bekövetkező sokrétű rétegződés, diverzifikáció közötti ellentmondások feszítő erővel hatottak.

A hatalomban
A román történelmi pártok 1996-os győzelme, az RMDSZ koalícióba lépése aztán vízválasztónak bizonyult. Sokszor és sokan elemezték a – valójában – kudarcos kormányzás “eredményeit”. Az a tény, hogy az államhatalmi apparátusban “embereink” is pozícióhoz jutottak megnövelte az “intézési mozgásteret”, az érvényesülés perspektíváit, ám ezt a hasznot csak egy nagyon szűk vállalkozói réteg tudta kihasználni, így a tartóssá váló kormányzás valójában a politika és a társadalom, sőt, a társadalmon belül húzódó törésvonalak szélesítését eredményezte. Szőcs Géza keserűen költői megfogalmazásában: “Az RMDSZ (…) az erdélyi magyarság szabad akaratából létrehozott egypártrendszer megtestesülése, annak minden szörnyűséges következményével együtt” (Az RMDSZ faszadizmusáról és egyebekről hét tételben – Útközben, Pro-Print Csíkszereda, 1999).

Mindez természetesen nem csak vertikális, illetve ideológiai megközelítésben, hanem horizontálisan is egységesítette, egysíkúvá, működésképtelenné merevítette az alapvetően három kategóriába sorolható erdélyi magyar léthelyzet és a politikum viszonyát. Gondolok itt elsősorban a többségi helyzetben lévő tömb magyar, jelesen a székelyföldi érdekek háttérbe szorulására, de az összehasonlítható interetnikus környezetben élő magyarság is magára hagyottan élte meg a kormányzás “előnyeit”. Nem éppen szerencsés megfogalmazás szerint a “szórványgondolkodás”, illetve a balkáni módszerek uralkodtak el.

Az autonómia-koncepció feladásának jelentős mozzanata az 1998 júliusában RMDSZ segédlettel is elfogadott, a Regionális fejlesztés Romániában című, 151. számú törvény, amelynek segítségével a történelmi-földrajzi, etnikai sajátosságokat figyelmen kívül hagyva olyan statisztikai régiók kialakítására került sor Romániában, amelyek még gazdaságfejlesztési szempontok szerint sem felelnek meg egy jövőbeni, integráció utáni regionális berendezkedésnek. Nem beszélve a többségében magyarok lakta Székelyföld helyzetéről, ahol az európai normáknak való megfelelésből fakadó látszatmegoldás miatt még inkább ellehetetlenült egy, az európai modellek szerint kialakítható területi autonómia gondolata. A hét statisztikai régió létrehozása egy időre levette napirendről az integrációs követelményként meghatározott regionalizáció kérdését. Akár emblematikus is lehet erre az időszakra, hogy az RMDSZ nem kevesebb, mint négy és fél év múlva “ismeri fel”, hogy a mesterségesen kialakított, a történelmi-földrajzi-etnikai sajátosságokat figyelmen kívül hagyó fejlesztési régiók előnytelenek a magyar közösség(ek) számára.

Betáplált egység-szükség
Aligha meglepő, hogy a társadalom nem tudott kritikusan reagálni a történtekre, hiszen valójában a meghatározó folyamatokon kívül rekedt. Még a szimbolikus térben is kezdett eltávolodni politikai elitjétől. Hogy mindez miért nem “testesült meg” hangsúlyosan a 2000-es és 2004-es választások során? Elsősorban azért, mert kiválóan érvényesült a jól adagolt egység-szükség, s ez a kényszer a belső, majd külső ellenzéknek is megkötötte a kezét. Látszólag paradox módon, ám annál kifinomultabb taktikai érzékkel a szövetséget irányító csoport miközben fölfele, a hatalmi szereplőkkel azonosulva a nemzeti szimbolikus tőke fokozatos feladását “valósítja meg”, lefele továbbra is az etnikai párt jelleget erősítve sikerül a szavazatok révén is – jelentős veszteséggel ugyan –, de megtartani pozícióit. Még konkrétabban: fölfele felrúgja, lefele táplálja az aszimmetrikus román-magyar viszonyt. S ami még fontosabb: mélyen, a reflexek szintjén rögzíti, hogy a szövetségen kívül nincsen, nem lehet közélet.

2000-ben a belső ellenzék is besétált ebbe a zsákutcába, hiszen a közös előválasztások még néhány évre konzerválták az egypártrendszert. Az 1993-ban feladatul kapott és vállalt átfogó kataszteren alapuló belső választások kései karikatúrájaként értékelhető előválasztások valójában meghosszabbították a további hátrálást, mi több esélyt teremtetettek arra, hogy az RMDSZ egy reformkommunista hatalom leghűségesebb csatlósává váljon. Az önkormányzati választásokon ugyan több független, illetve a belső ellenzékhez, a Reform Tömörüléshez tartozó polgármester, községi, városi és megyei tanácstag jut mandátumhoz elsősorban Székelyföldön (az önkormányzatok függőségi viszonya azonban később jobbára visszaterelte őket a “párt” holdudvarába, az “ellenállók” pedig elszigetelődtek), ám a parlamenti előválasztás néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve (lásd csíki területi szervezet) lényegi változást nem eredményez a parlamenti csoportok összetételében. Jellegét tekintve hasonlóan alakultak a 2004-es választások is. De erről később, bővebben.

A pluralizmus tehát ismételten “látványos vereséget szenvedett”.

Kitörési pontok keresése
Mindezek meghatározzák a belső ellenzék stratégiáját, és gyakorlatilag új kitörési pontok keresésébe kényszerítik: a platformok szintjén a Reform Tömörülés az önnön felszámolásig tartó utat járja be, a képviselőházi frakcióban polgári szárny néven valamiféle ideológiai, valójában a monopolhelyzet megtörését célzó kvázi elkülönülés mutatkozik, némely fontosabb város önkormányzatában pedig (legjobb példa a sepsiszentgyörgyi városi tanács) polgári frakciók jönnek létre. Ám mindez továbbra is a politikai pluralizmus kísérletei, az átfogóbb közéleti pluralizmus intézményrendszerének bár elméleti felvázolása várat magára.

Elemzésünk szempontjából a legjellemzőbb a Reform Tömörülés (RT) útja a Reform Mozgalmon (RM) át a Fórummozgalomig. Annál is inkább, mert illusztrálja mind a társadalom által is diktált egység-kényszerek, mind az ideológiai útkeresések, mint pedig a területi jellegzetességek erőteljes megjelenését és érvényesülését és jelzi a közéleti cselekvés pluralizálódási folyamatának megjelenését is. Amely végső soron elvezetett az autonómia-törekvések fellángolásához, a két nemzetstratégiai és közképviseleti testület megalakulásához.

Az RT kolozsvári kongresszusa, amellett, hogy a kulturális autonómiát és Székelyföld területi autonómiáját ismét a közbeszéd homlokterébe állította olyan többségi döntést is hozott, amely már az egységbontás ódiumának vállalását is előrevetítette. A soron következő RMDSZ-kongresszus bojkottját a Szász Jenő nevével fémjelzett székelyföldi küldöttek kényszerítették ki, ami jelzi, hogy nem csak ideológiai, hanem az RMT-én belüli területi jellegzetességek is megjelennek a politikai színtéren, az addig súlytalan Székelyföldi erők – ugyan még csak egy platformon belül -, de érvényesíteni tudják akaratukat. Néhány hónappal később a platform Marosvásárhelyen kimondja önnön felszámolását, a helyébe lépő laza szerkezetű Reform Mozgalom lényegében megfogalmazza az RMDSZ-en kívüli, de a szövetségen belül “másképpen gondolkodó” politikai erők integrációjának, a “valódi”, a cselekvési egység megteremtésének szükségességét. A cselekvés módozataira azonban nem tud, nincs ereje konkrét stratégiákat megfogalmazni. (Egy zárójel erejéig hadd említsük meg a magyarországi kormányváltás “átgyűrűzésének” néhány következményét: tovább erősödik az RMDSZ pártosodása, balra tolódása, kirekesztő, megbélyegző jellege, de hatalma és nemzetközi befolyása, a román-magyar, Románia és Magyarország közötti viszony “rendezésében” vállalt szerepe.)

A választóvízként értékelt Szatmárnémetiben tartott VII. kongresszus, illetve a láncos templomban tartott, az egyházi közgyűlés keretén jóval túlmutató “ellenkongresszus” után (Tőkés László tiszteletbeli elnök eltávolítása, a fórummozgalom zászlóbontása) az RMT tekintetében is új korszakot indított el. Az egységbontás billogát elkerülendő a kirekesztett közszereplők a megoldást egy olyan új nemzetstratégiai intézményrendszer létrehozása irányában keresték, amely az RMT önrendelkezését célként határozza meg. Nem véletlen, hogy a márciusi fórum, amelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének (EMNT KT) alapjait is lerakják, minden dokumentuma ebben a szellemben fogalmazódik. “Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi magyar nemzeti közösség Önkormányzatának döntéshozó testülete, a belső önrendelkezés jogán, és Románia területi integritásának tiszteletben tartásával, a közösségi autonómia gyakorlására hivatott, mindazon demokratikus értékek és eszközök alkalmazásával, amelyek megfelelnek a demokratikus jogállam feltételeinek, az Európa Tanács előírásainak, az Európai Unió alapelveinek, autonóm közösségekre vonatkozó előírásainak és gyakorlatának. A Kezdeményező Testület feladata az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának előkészítése, a magyarok lakta településeken, székely székeken és más régiókban létre jövő kezdeményező bizottságok tevékenységének összehangolása, az erdélyi magyar nemzeti közösség önkormányzati statútumai: a Romániai Magyar Nemzeti Közösség Személyi Elvű Autonómia-statútumának, a Sajátos Státusú Helyi Önkormányzatok Statútumának, illetve a Nemzeti Közösségek Regionális Autonómiája Statútumának nyilvános vitára bocsátása és véglegesítése, Székelyföld Autonómia-statútuma jóváhagyásának előkészítése és támogatása.” (Határozat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének megalakításáról – Kolozsvár, 2003. március 14.).

Fórum mozgalom és nemzeti tanács(ok)
A 2003-as esztendő fórum mozgalma és az EMNT KT tevékenysége két, egymás kiegészítő építkezési folyamat kívánt lenni. Előbbi az RMT mozgósítása révén a cél össztársadalmi elfogadottságát volt hivatott megteremteni, utóbbi egy olyan új informális intézményi keretet kívánt létrehozni, amely a politikai cselekvésen túlmutatva, attól függetlenedve közképvisel, fogalmazza meg az önrendelkezés formáit, az autonómiák megteremtésének eszközeit.

Az EMNT KT székelyudvarhelyi alakuló ülésén, majd a sepsiszentgyörgyi KT-ülésen (mindkettőt fórum követte) azonban már mutatkoztak a testületen belüli szemléletbeli különbségek. Az adott politikai erőtérben - az önszerveződés egyetlen járható útját hirdető szövetség csúcsvezetése mindent megtett a kezdeményezők lejáratása, ellehetetlenítése, a közélet színtereinek további “egységben” tartása érdekében, ráadásul a KT tagjai és ügyvivői közül többen az RMDSZ színeiben politizáltak – nehéz volt megteremteni a konszenzuális előrelépés feltételeit. Általános megközelítésben a törésvonal ismét (akárcsak az RT-n belül) horizontálisan, a tömb és a nem tömb, a Székelyföld és nem Székelyföld képviselői között körvonalazódott. Míg előbbiek (a 31 tagú testület több mint fele) az EMNT minél hamarabbi megalakítását, az önrendelkezést kodifikáló jogi normák tervezetének sürgős véglegesítését és parlament elé terjesztését szorgalmazták, utóbbiak a politikai környezet bonyolult viszonyait a cselekvési kényszerek előterébe kívánták helyezni.

A már-már meddő vitának a Csapó I. József elképzelései mögé felsorakozó székelyföldi KT-tagok szervezkedése, a Gyergyócsomafalván júliusban megalakított Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete (SZNT KT) szegett (időleges) határt. Az események ezután felgyorsultak. Az SZNT KT augusztus elején cselekvési tervet fogadott el, ennek értelmében október 12-én minden székelyföldi, többségében magyar lakta településen települési székely tanács alakulását szorgalmazták. Az elképzelés szerint az itt választott küldöttek egy hétre rá életre hívják a nyolc széki székely tanácsot (Gyergyó, Csík, Udvarhely, Maros, Kézdi, Orbai, Sepsi, Miklósvár-Bardocz), október 26-án pedig Sepsiszentgyörgyön megalakul a Székely Nemzeti Tanács, amelynek egyetlen célja Székelyföld területi autonómiája törvényes garanciájának megteremtése: a területi autonómia közképviselete. A legitimációt a közvetlen demokrácia elve teremtette meg, a szervezők, elsősorban a KT-tagjai, de a fórum mozgalomban aktivizálódott helyi értelmiségiek is, emberről-emberre járva helyi kezdeményezőket toboroztak, akik egy előre meghatározott forgatókönyv alapján önállóan bonyolították le a települési székely tanács életre hívását. A rendelkezésre álló szűkös eszközök (saját infrastruktúra, anyagi eszközök hiánya), na meg az általános apátia ugyan nem tette lehetővé, hogy széleskörű falugyűlések, esetleg ünnepélyes összejövetelek tegyék emlékezetessé a megalakulás pillanatát, ennek ellenére Székelyföld-szerte mintegy másfélszáz településen jött létre a helyi tanács, választotta meg vezetőit és küldötteit a széki tanácsokba, illetve a Székely Nemzeti Tanácsban. Egy kivétel mégis akadt: Csíkszéken csupán a Csíkszeredai Székely Tanács alakult meg, a a Csíkszéki Székely Tanács létrehozása elmaradt. A sepsiszentgyörgyi alakuló ülésen 220 küldött foglalt helyet, rendkívüli sajtóérdeklődés mellett az SZNT új korszakot nyitott az RMT ész az SZMT életében. (Csapó I. József elnöké választása mellett egy 15 tagú állandó bizottság kapott felhatalmazást az operatív vezetésre.)

Az alakuló ülésen elfogadott dokumentumok mindenike az eredeti szándékot fogalmazta meg. Nevezetesen azt, hogy egy létező igény jogi kodifikációjával a társadalmi és politikai közgondolkodás homlokterébe kell helyezni a tömbmagyarság agyonhallgatott kérdését, Székelyföld területi autonómiáját. Mindez a pártpolitikai logikán túlmutató közéleti cselekvés eszközével, olyan informális, viszonylag széles társadalmi bázison nyugvó, korántsem klasszikus szervezeti struktúrákat követő intézményrendszer létrehozásával és működtetésével, amely – nem lévén jogi személyiséggel rendelkező szervezet – függetleníteni tudja magát mindennemű aktuálpolitikai kényszertől. Nem véletlen, hogy épp az RMDSZ vonta kétségbe legelőbb létjogosultságát, a csúcsvezetők az első reakciói a “levitézlett” politikusok dacszövetségéről szóltak.

A testület munkadokumentumként a Csapó által, még 1995-ben kidolgozott statútum-tervezetet fogadta el, meghatározta szándékait, helyét a közéletben, viszonyát az alakulandó EMNT-vel, mi több egy kiáltványt is elfogadott, amely először fogalmazta meg azt, hogy Székelyföld területi autonómiájának törvény általi garantálása legyen Románia integrációs előfeltétele.

“A történelmi Székelyföld őshonos, ma is többségben élő magyar nemzetiségű lakóiként ragaszkodunk évszázados autonómia-hagyományainkhoz. A belső önrendelkezés útjára lépve a települések székely tanácsai révén kinyilvánítottuk ezt a jogot és akaratot, igényeltük a területi autonómia törvényerejű Statútum általi szavatolását.

Mi, a Székely Nemzeti Tanács közképviselettel felruházott küldöttei a Román Parlamenthez, az Európa Tanácshoz, az Európai Parlamenthez fordulunk azért, hogy vegyék figyelembe a területi autonómia iránti igényünket, amely megfelel az európai jogállamokban fellelhető gyakorlatnak, a nemzeti közösségek önazonosságát védő nemzetközi dokumentumok előírásainak.

Felkérjük Románia Parlamentjét, Románia Kormányát, minden hazai politikai erőt, a civil szféra képviselőit, valamint a hazai történelmi egyházakat, hogy mindannyiunk érdekében vegyék figyelembe és minden demokratikus eszközzel támogassák jogos igényünk kiteljesítését.

Felkérjük a magyar Országgyűlést, Magyarország Kormányát a magyar közélet összes szereplőjét, hogy minden erejével támogassa önkormányzási törekvésünket, magyar önazonosságunk megőrzésének és közösségünk szülőföldön való megmaradásának legfontosabb zálogát.

Felkérjük az Európai Unió államait, támogassák Székelyföld, a székely közösség autonómiatörekvését, hassanak oda, hogy a törvényerejű Statútum által szavatolt székelyföldi területi autonómia legyen Románia egyik integrációs feltétele.

Székelyföldnek joga van arra, hogy az integrációs folyamatban elismerjék, mint önálló eurórégiót, polgárai pedig a teljes és tényleges jogegyenlőség birtokában válhassanak az egyesülő Európa polgáraivá.” (Kiálltvány a székelység önkormányzati törekvéseiről – Sepsiszentgyörgy, 2003. október 26.)

Közképviselet: a közéleti cselekvés új dimenziója
A hazai politikum minden bizonnyal nem vette komolyan az SZNT megalakulását, a “nemzetbiztonsági kockázat” vizsgálata természetesen mozgósította a szakhivatalokat, de néhány, például a Legfelsőbb Védelmi Tanács elitélő nyilatkozatán kívül az “elhallgatás”, az “amiről nem beszélünk, az nincs” taktikát választották. Talán ennek tudható be, hogy az integrációs előfeltételre is csak jóval később, egy budapesti nyilatkozat kapcsán figyeltek fel. (A szőnyeg alá söprés taktikája egyébként azóta is napirenden van.)

Ugyanakkor az SZNT-nek nem sikerült testületi jellegét megfelelő módon artikulálni. Emiatt későbbi tevékenysége során minduntalan szembesülnie kellett és kell azzal, hogy a széles értelemben vett közvélemény az RMDSZ politikai alternatívájaként értelmezte, törekvéseit ekként ítélte meg. Az SZNT színre lépését az EMNT KT nem székelyföldi tagjai sem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Sőt, a Székelyföldön kívüli magyarság körében is értetlenséget váltott ki, és fellángolni látszott egy székely-magyar vita. Az SZNT KT “előremenekülése” ugyanakkor aktivizálta az EMNT szervezését is, amely kistérségi küldöttstruktúra kialakítása révén december 13-án Kolozsváron alakult meg. Az EMNT elnöke Tőkés László református püspök, a nemzeti gondolkodás, ugyanakkor a (kényszerű) ellenzékiség emblematikus figurája lett, a testület Állandó Bizottságában pedig, paritásos elv alapján a szórvány és s tömb “megbízottjai” kaptak helyet.

Statútum-vita
Az autonómiatörekvések egységes képviseletének szándéka, az EMNT és az SZNT önálló, illetve együttes működése azonban rövid idő alatt a konceptuális különbözőségeket is felszínre hozta. Egyik eléggé jellemző példa erre az a statútum-vita, amely meglehetősen élesen megvilágított az autonómiapártiak táborán belüli szemléleti különbségeket. Az SZNT munkadokumentuma egyfajta alternatívájaként egy szakértői csoport — tagjai többek között az EMNT egyik alelnöke, Toró T. Tibor RMDSZ-képviselő, Bakk Miklós politológus — három tervezetből álló csomagot hozott nyilvánosságra, amelyben egy kerettörvény mellett a területi autonómia nyert kodifikációs értelmezést. Az SZNT azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a testület által munkadokumentumként elfogadott Csapó-féle statútum legyen a kiinduló pont. A szakmai vita valójában nem bontakozott ki, hiszen mind a Csapó-féle, mind a szakértői csoport területi autonómiára vonatkozó tervezete a széleskörű önrendelkezés, az ennek megfelelő hatáskörök meghatározását, illetve intézményes kereteinek megteremtését fogalmazta meg. (Ezt igazolja, hogy az SZNT által 2004. január 17.-én elfogadott statútum a szakértői csoport néhány javaslatát is beemelte a tervezetbe.) Az SZNT ugyanakkor ragaszkodott ahhoz az alapelvhez, hogy egy közösség politikai berendezkedésének igényét csakis a közösség által megbízott közképviselet fogalmazhatja meg. Ebből következett, hogy sem a személyelvű autonómia statútumának, sem a kisebbségek jogállásáról szóló általános kerettörvény kidolgozása, illetve elfogadása nem az SZNT illetékessége. A statútum-viták értelmezésemben — bár a nyilvánosságban más hangsúlyok kaptak teret elsősorban — korántsem szakmai, a jogi kodifikáció tartalmi vonatkozásait érintették, a vita mögött valójában a közképviseleti elv és gyakorlat különböző értelmezései álltak. A vita leginkább arról szólt: lehet-e, célszerű-e etnikai alapú, ráadásul csak Székelyföldre vonatkozó területi autonómiát követelni? Az ellenzők csakis egy általános hazai regionalizáció keretében képzelték el megvalósíthatónak a terv kivitelezését, a román társadalom és politikum számára pedig azzal kívánták “elfogadhatóvá” tenni, hogy mellőzni kell az etnikai jelleget. Az SZNT e vitában is a két alapelvben hajthatatlan maradt, hiszen az ország regionális felosztásában egy Székelyföld területi autonómiájára “szakosodott” testület nem illetékes, tehát nem is kezdeményezheti, mint ahogy az etnikai jellegtől sem lehet eltekinteni, hiszen az autonómiára, az átruházott hatáskörökre elsősorban épp a nemzeti önazonosság megőrzése érdekében van szükség. Ez a megközelítés pedig korántsem zárja ki azt, hogy a leendő autonóm területén élő más nemzetiségű közösségek megélhessék a teljes és tényleges jogegyenlőséget, vagyis azt, hogy a területi autonómia az illető régióban élő népcsoportok mindenike számára pozitív előrelépést jelentsen, a régió fejlődésének reális alapjait képezze.

Ugyanakkor a statútum-tervezet parlamenti útja is bizonyítja — 2004 tavaszán-nyarán csupán elvi okok miatt (a kezdeményezés nem összeegyeztethető az egységes nemzetállam kitétellel, tehát alkotmányellenes) mindkét ház elutasította —, hogy a hazai politikai (köz)gondolkodás nem tudja befogadni az önrendelkezésen alapuló politikai berendezkedés gondolatát.

A politikai pluralizmus bukása
2004, a választási esztendő az autonómia retorikai elemeit helyezte a magyar közvélemény homlokterébe. Az RMDSZ választási kampányában, bár kényszerűségből, de sikerrel emelte be az autonómiát, de győzelmét korántsem ez alapozta meg (a szövetség programja 1993 óta tartalmazza az önrendelkezést). Kevésbé igaz ez a helyhatósági választások tekintetében, hiszen ekkor az időközben megszerveződött politikai versenytárs, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) jogi és adminisztratív ellehetetlenítése elegendő volt a sikerhez: néhány kivételtől eltekintve elsöprő többségben a szövetség jelöltjei kerültek pozícióba. Az SZNT sajátos státuszához ragaszkodva nem vett — nem is vehetett — részt a választásokon, tisztségviselőinek ellenzéki politikai szereplése azonban nem kedvezett a “politikamentes” közképviseleti jelleg erősítésének. Ez hangsúlyosabban igaz a parlamenti választások vonatkozásában, ahol egy román párt színeiben indulni kényszerülő autonomisták (a helyhatósági választásokhoz hasonlóan megakadályozták az MPSZ részvételét) súlyos vereséget szenvedtek. A bejutási küszöb eléréséért küzdő RMDSZ taktikai érzékét dicséri, hogy a szövetség központi választási jelszava az autonómia lett (választási programjának címe: Párbeszéd az autonómiájért). Az újabb kormányzati szerepvállalással együtt aztán az önrendelkezési törekvés ismét tartalmukat veszítették. (A később megalkotott kisebbségi törvénytervezet sem az autonómia, sem a demokrácia tekintetében nem hozott előrelépést.) Helyi népszavazási kezdeményezések

Merőben új, a romániai demokrácia általános állapotára is rávilágító kezdeményezés volt a helyi népszavazások szorgalmazása. Az SZNT már a statútum elutasítása után határozatban vetítette előre, hogy olyan helyi népszavazásokat kezdeményez, amelyeket a megyei, illetve helyi önkormányzatok írnak ki, és amelyek arra azt a kérdést teszik fel az illető adminisztratív egység lakói számára, hogy akarják-e a Székelyföld, mint autonóm közigazgatási egység szerves törvény általi létrehozását és kívánják-e, hogy a megye/község amelyben élnek ehhez a közigazgatási egységhez tartozzék. A két magyar többségű megyei tanács (Hargita, Kovászna) némi huzavona és politikai zavarodottság után jogi érvekre hivatkozva (helyi népszavazással nem lehet a közigazgatási egységek határait megváltoztatni) elutasította a népszavazás kiírását, és néhány kivételtől eltekintve ezt tették (egészen pontosan elhallgatták) az időközben megszólított községi/városi önkormányzatok is. Pedig a népszavazás korántsem a közigazgatási egységek határainak megváltoztatása, netán az ország területi átrendezésnek kérdésében volt hivatott véleményt kérni, hanem valójában a területi autonómia iránti igény jogkövetkezményekkel járó kinyilvánításának eszköze kívánt lenni. A rendkívüli politikai kockázattal járó népszavazás támogatását az RMDSZ ellenezte, s a sajátos hazai önkormányzatiság, az RMDSZ erősen etatista működésének újabb bizonyítékaként csupán egy tucat helyi tanács vállalta a népszavazás kiírására vonatkozó határozat megszavazását. Mindenik határozatot a prefektúra közigazgatási bíróságon támadta meg, sikerrel. (Jellemző, hogy miközben a közigazgatási bíróság több esetben másodfokon is a határozat visszavonását rendelte el, az erre vonatkozó indoklást hivatalosan nem küldte el az érintettekhez.)

Összegzés
Kétségtelen: a nemzeti tanácsok megjelenése átértelmezte a hazai magyar közéleti struktúrát. De facto megszüntette az RMDSZ “egyeduralmát”, és többszereplős, többrétegű intézményrendszer kiépülésének lehetőségét teremtette meg. Valójában nem csak új, a nemzetstratégiai kérdésekben “illetékes” intézmények jöttek létre, hanem aktivizálták az RMDSZ monopóliumával szemben álló politikai erőket is. Bár a folyamat ismét a szimbolikus diskurzus szintjéről indult, az autonómia gondolati és később tartalmi megjelenítésének esélye a cselekvési pályákat is “közelebb viheti” az RMT valós szerkezetéhez, egyszersmind befolyásolva az értékek és érdekek mentén szerveződő, sokszínű közéleti struktúrák kialakulását. Ez nem csupán az időszakosan zsákutcába jutott politikai pluralizmus térhódítását vetíti előre, hanem olyan közéleti sokszínűség lehetőségét hordozza magában, amely a struktúrák szintjén is teret enged az általánosabb, a párt- és aktuálpolitikai kényszerektől mentes nemzetstratégiai célok és eszközök megfogalmazására és érvényesítésére. Az SZNT színre lépésével ugyanakkor nőtt a székelyföldi magyarság közéleti súlya az erdélyi magyar közösségen belül, megteremtve annak a lehetőségét is, hogy a Székelyföld, mint autonóm státussal bíró közigazgatási terület egyfajta belső anyaországgá váljon. Mindehhez természetesen elengedhetetlen, hogy az autonómiatörekvés társadalmi dimenziókat kapjon. Az elkövetkező néhány évben kiderül, hogy ebben a tekintetben milyen erőtartalékok mentődtek át a kisközösségek szintjén (család, település), illetve, hogy az autonóm gondolkodás és cselekvés tartalékai mennyire aktivizálhatók az adott gazdasági viszonyok közepette (helyi elitek szerepvállalása, a társadalmi rétegződés kihívásai stb.). Ugyanakkor a politikai elitek kompromisszumkészsége, illetve az SZNT kezdeményező ereje is döntően befolyásolja az RMT és azon belül az SZMT sorsát. E tekintetben természetesen nem kevesebb súllyal jelentkezik majd a térség geopolitikai helyzete, Románia integrációs útja, az anyaországi politikai és társadalmi viszonyok, a magyar-magyar és a román-magyar viszony alakulása.

Megjelent a 2005-ös Romániai magyar évkönyvben