Ferencz Csaba írása

Milyen stratégiát követ a Székely Nemzeti Tanács – teszik fel a kérdést elemzők és politikusok, amikor a közélet színterén alig fél esztendeje feltűnt testület autonómiatörekvésének sikerét firtatják, sikertelenségét jövendölik. A válaszok sokrétűek, de a “szakmai” fejtegetések mintha elfeledkeznének, az aktuálpolitikai fogantatású érvelések pedig kikerülnének egy végtelenül egyszerű, már-már banális megközelítést: egy belülről jövő, politikailag is megfogalmazott társadalmi igény megjelenítését, az önrendelkezés közjogi garantálását egy integrálódó országban nem lehet a végsőkig elodázni.

A közel másfél évtizedes erdélyi (romániai) közélet polarizálódásának hiánya az egységes érdekvédelmi és érdekképviseleti megaszervezetbe kódolt “zsákutca” egyik fejleménye. Az ugyanis, hogy egy másfél milliós közösség, azon belül egy közel hétszázezres relatív többségben élő népcsoport mind politikailag, mind társadalmi szempontból egyetlen szervezet “fennhatósága” alatt, ráadásul folyamatos asszimilációs és gazdasági nyomás közepette élje meg közösségi életét — az eleinte jelentkező szükségszerűség után inkább gátló tényezőként jelentkezett. Az sem kétséges, hogy jól átgondolt, megfogalmazható és érvényesíthető érdekek is befolyásolták a rendszerváltás előtti állapotok egyfajta konzerválását.

A “demokratikus egypártrendszer” ellentmondásai természetszerűen a politikai közélet szinterein mutatkoztak legelébb, de sok választási ciklusnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az egységbontás ódiumát is vállalva egyének és csoportok kimerészkedjenek az “ernyő” alól. (Valójában, magyar vonatkozásban, az első szabad helyhatósági választásra idén júniusban kerülhet sor — ha a készülő választási törvény nem szab gátat.) Ebben a “megaszervezeti” térben még kevésbé volt esély egy egészséges és erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező civil szféra kialakulására, illetve a közösségi igényeket a politikai porondon és logikán kívül megfogalmazni képes szerveződések strukturálódására. A politikum elfoglalta a társadalmi tér egészét, gyakorlatilag önmaga megrendelőjévé és végrehajtójává, a társadalmi cselekvés asztalára kerülő kérdések “mindenesévé” vált.

Ilyen előzmények után fogalmazódott meg a nemzeti tanácsok létrehozásának gondolata is. A politikai reflexek és előítéletek, na meg a sajátos logika által döntően meghatározott erőtérben azonban a nemzeti tanács(ok) megalakulását — legalábbis a kommunikációs térben — eleve nehéz volt “elszakítani” az aktuálpolitikától. Főként, mert az önszerveződés egyetlen járható útját hirdető monopol erő mindent megtett a kezdeményezők politikai lejáratása, ellehetetlenítése, a közélet színtereinek további “egységben” tartása érdekében.

Ellenpont
“Hisszük, hogy csakis következetes, kitartó, valós eredményeket felmutatni képes, cselekvő politikával kerülhetünk közelebb a közösségi autonómiához, ahhoz a célhoz, melyet 1993-ban programszerűen megfogalmaztunk, amit ma is magunkénak vallunk és a jövőben is magunkénak fogunk vallani”. Az idézet a megaszervezet parlamenti csoportjának nyilatkozatából való, s február 25-i keltezésű. A Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó statútumtervezet benyújtását követően alig pár órával született és azonnal nyilvánosságra hozott szöveg utolsó passzusát a lapok többsége már nem idézte. A hírszerkesztők számára elég “súlyosnak” bizonyultak a hazai magyarság parlamentben jelen lévő képviseletének “erkölcsi, elvi és tartalmi” kifogásai. A szerkesztők “döntése” mögött aligha fedezhető fel elfogultság, hiszen a négy “vádpont” mindenike önmagában megérne egy hírt (RMDSZ-en kívüliség, tehát egységbontás, az eleve kudarcból fakadó feltűnési viszketegség, táptalaj a választási év nacionalista retorikájához, tartalmi kifogások). Pedig a nyilatkozat idézett konkluzionáló mondata – jellegéből fakadóan – egyfajta ellenpontozása mindannak, amit az SZNT rövid története alatt magáénak vallott, és amely vonatkozásában az utóbbi másfél évtized hazai magyar közéletében meglehetős hiány keletkezett.

A Székely Nemzeti Tanács megalakulásának és tevékenységének egész folyamatával néhány végérvényesen elveszettnek vélt szempont érvényesítési lehetőségét hozta vissza közéletünkbe. Először is felmutatta az aktuálpolitikán túlmutató közéleti cselekvés esélyét, a rendelkezésre álló eszközöket tekintve nem kis munkával megteremtette ennek informális szervezeti kereteit. Tudatos kísérletet tett arra, hogy a székelyföldi közélet aktuálpolitikai logikájától elszakítva egy közösségi igényt helyezzen vissza a társadalmi gondolkodás homlokterébe. (Az “elszakítási művelet” eredményességéről természetesen megoszlanak a vélemények.)

Ugyanakkor felmutatta annak a lehetőségét, hogy a sajátos székely gondolkodás nem szorult végérvényesen az anekdoták világába, van mód arra, hogy a jelenlegi helyzetben politikailag, sőt az elit értelmiségi gondolkodás színterein (a jobbára liberális megközelítések miatt) kevésbé “vállalható” igény nyersen, kimondottan nemzeti szempontok szerint fogalmazódhasson meg. Harmadszor pedig a társadalmi önmeghatározás egészséges, természetes, az évszázados kisebbségi létben már-már feledésbe merült módjával lepte meg az érintetteket, hiszen a székely közösség társadalmi igényének megfogalmazását nem a vélt vagy valós gátló tényezőktől tette függővé. A sokat emlegetett nemzeti frusztráció kalodáját egy sajátosan székely identitásból táplálkozó, önmagában végtelenül egyszerű célrendszerben fogalmazta meg. Ha úgy tetszik góbés közvetlenséggel, amelynek alapszövete mindig az akarat mindenek fölötti (akár csodákkal határos) győzelmét hirdeti.

Miért ne, ha igen?
A megközelítések “szokatlanságán” túl természetesen az érvényesíthetőség, az itt és most hogyan valósítható meg kérdéskör, nevezetesen a taktikai és stratégiai elemek számbavétele sem volt elkerülhető. Annál is inkább, mert e viszonyrendszer nem csak a többségi nemzet közélete, politikai atitüdje vonatkozásában vált akuttá, hanem a kisebbség saját, belső mozgásterében is ellenkezést váltott ki. Hogy ez mennyire nem a társadalmi közeg természetes “ellenszele”, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt fél esztendőben a törekvés célszerűségét Székelyföldön semmilyen formában nem kérdőjelezték meg. A helyi elitek legfeljebb azzal mondtak ítéletet, hogy nem vettek részt, esetenként akadályozták a szerveződést. Nyilvános ellenvetés csakis a kérdés politikai megvalósíthatósága, aktualitása, illetve a konkrét megfogalmazások, nevezetesen a statútumtervezet szellemiségének “maradiságára”, “nemzetállami” megközelítéseire vonatkoztak. Ebben a tekintetben a nemzeti tanácsok szerveződésének elindításában meghatározó szerepet játszó, kétségtelenül nagy súllyal bíró személyiségek is némileg eltávolodtak a “székely nyakasságtól”, és fellángolni látszott egy újabb álvita a székely-magyar ellentétekről. Ez azonban nagyon hamar nyugvópontra jutott, hiszen csupán egy alapelv, a törekvés szellemiségéből fakadó, de meghatározó szempont következetes érvényesítéséről lehetett és lehet beszélni: nevezetesen arról, hogy minden közösség önmaga fogalmazhatja meg igényeit, erre hitelesen egyedül saját, erre a célra “szakosodott” közképviselete jogosult. Ebben a megfogalmazásban – természetszerűen – Székelyföld meghatározó közéleti súlyának megteremtése, a belső anyaországi státus elnyerésének igénye is szerepet játszott.

A vázolt értelmezési hálóban talán nem meglepő, hogy a testületnek volt bátorsága, ha úgy tetszik vakmerősége időpontokhoz kötött rövid és középtávú célokat megfogalmazni, olyan nemzetstratégiai kérdésben, amelyről eleddig csak vágyak, álmok, illetve politikai programok szintjén vallottak az érintettek, illetve a (politikai) közszereplők. Mi több, eme bevállalt célkitűzések, cselekvési határidők eleddig tarthatóaknak bizonyultak.

Arról most csak érintőlegesen szóljunk, hogy az 1996 óta a nyilvánosságból, de az RMDSZ dokumentumaiból is “kikopott” autonómia egy csapásra ismét a közbeszéd központi témájává vált. Mi több, a megaszervezetet is közvetve ugyan, de rákényszerítette arra, hogy székelyföldi, úgynevezett fejlesztési stratégiával “válaszoljon” a kihívásra. Némileg meglepő módon a hazai román politikai közbeszéd, a véleményformáló sajtó viszonylag könnyen letudta a “botrányt”, a statútumtervezet parlamenti megjelenése majdhogynem visszhangtalan maradt.

Mindazonáltal nem lesz könnyű, ellentmondásoktól mentes a statútum törvényerőre emelése. Mindenek előtt nehéz lesz érvényesíteni a kisebbség és a többség közötti megegyezés elvét, amelyre az Unióban működő területi autonómiák épülnek, és amelyet a nagy visszhangot kiváltó Gross-jelentés és az arra épülő ET-határozat is hangsúlyoz. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy csakis az integrációs folyamatban van esély arra, hogy a kezdeményezés ne a parlamenti “szemétkosárban” landoljon. Ezért is életbe vágóan volt fontos az autonómiaigény “sürgős” tartalmi megjelenítése.

És még egy szempont az esélyek lajstromában: a “párbeszédes” megoldások bajnokai, akik valójában egy közjogi igény esélytelenségét jövendölik, eleve elvetik azt az alapvető igazságot, hogy valós párbeszédet csakis valós igények megfogalmazása révén lehet kezdeményezni. Ellenkező esetben — apropó kisebbségi frusztráció — egyfelől kegyek igényléséről, másfelől engedmények osztogatásáról beszélhetünk csupán. S ami ennél talán még fontosabb: az önrendelkezési jog gyakorlása stabilizáló tényezőként jelenik meg a térségben, annak megtagadása épp ellenkező folyamatokat eredményezhet. S ezt abban az Európában is tudják, amely fele Románia is igyekszik. S ha ott lehet, sőt pozitív megoldásként tekintenek rá, akkor egy integrálódó országban, amelynek hasonló viszonyokat kell kialakítania a gazdaság, a közigazgatás, a politika, a környezetvédelem, vagy éppen a gyermekvédelem területén, egy többségében magyar lakta régióban a területi autonómia megvalósításának miért kellene a vágyak, az álmok kategóriájában maradnia?

Talán csak azért, hogy némelyek eme nemes törekvést a jövőben is magukénak tudják vallani.

Krónika, 2004.07.16.