Székely Nemzeti Tanács

hu zaszloengl zaszloro zaszlo

  • Székelyföldért megmozgatjuk Európát - Polgári kezdeményezés a nemzeti régiókért
  • Székelyföldért megmozgatjuk Európát - Polgári kezdeményezés a nemzeti régiókért

IZSÁK BALÁZS

Tisztelt ünneplő közösség, barátaim, székelyek!

Köszöntök minden résztvevőt a Székely Nemzeti Tanács centenáriumi nagygyűlésén. Ha egy mondatban akarjuk összefoglalni az elmúlt száz év történetét, elég annyit mondani: a székelység román közigazgatás alatt is megőrizte többségét szülőföldjén. Egy közülünk való székely ember fogalmazta meg ezt a gondolatot, és újra és újra elmondta, hogy megjegyezzük, szívünkbe véssük a székely csodát, s belőle merítsünk erőt az itthonmaradáshoz és a holnap küzdelmeihez. Ez a közülünk való székely ember egy történész, akadémikus, a Székely Nemzeti Tanács által Gábor Áron díjjal kitüntett Egyed Ákos, a Baróthoz tartozó Bodos szülötte. 

Ez a megőrzött többség adja meg nekünk a jogot, hogy területi autonómiát követeljünk szülöföldünkön. Székelyföld autonómiastatútumában ez így jelenik meg:  „történelmi szülőföldjén levő többségi kollektivitás joga és tényleges képessége saját felelősségére és az illető népesség érdekében átvenni a közérdekű problémák jelentős részének megoldását.”

A magyar nemzet szerves részeként őrizzük mindazokat a hagyományokat, amelyek bennünket székelyekké tesznek. Emlékezzünk meg a marosvásárhelyi székely nagygyűlésről, amely 1941 januárjában kiáltványban fogalmazta meg az alábbiakat: "Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk - vagy valaki csak így emleget minket - ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar."

Az autonómia igénylésekor eddig a fő hangsúlyt a székelység kollektív jogaira helyeztük. Arra, hogy meg akarjuk teremteni Székelyföld lakói közti teljes és tényleges egyenlőség intézményi garanciáit. A Székely Nemezeti Tanács száz éves évfordulóján ki kell azonban azt is mondanunk, e kollektiv jogok között kiemelt jelentőségű, hogy jogunk van egy hazához! Anélkül, hogy bárki kétségbe vonhatná rendíthetetlen hűségünket a magyar nemzethez, több mint ezeréves ragaszkodásunkat Magyarországhoz, mondjuk ki bátran a székely patriotizmus alapmondatát: Székelyföld, a székely haza mindenek fölött!

Katonanemzetként védtük a hazát és a nemzetet. Lélekben ma is határőrök vagyunk. Készek arra, hogy gondolatban, szóban és cselekedetekben védjük nemzeti hagyományainkat, nyelvünket, önazonosságunkat, a magyar nemzet és Magyarország érdekeit. Nem véletlenül hangsúlyozzuk, újra és újra: az autonómia magyar nemzeti ügy.

Román honfitársainknak pedig üzenjük meg, ne féljenek tölünk, és ne legyenek bizalmatlanok a mi törkvéseinkkel szemben. Úgy hozta a történelem, hogy szülöföldünk Románia része lett. Azt kívánom nekik, hogy kövessék a példánkat és ugyanúgy ragaszkodjanak ahhoz tájegységhez, ahol születtek, ahogyan mi ragaszkodunk Székelyföldhöz! Hontalanná válik a nagyvilágban, aki nem érez felelősséget szülőfaluja vagy városa iránt, a szűkebb haza iránt, ahol Isten akaratából megszületett. Elnéptelenedik az ország, amelynek polgárai nem így éreznek.

Románia korményának és parlamentjének elküldtük a válaszunkat Székelyföld autonómiáját elutasító érveikre. Mai tüntetésünkkel pedig azt üzenjük, válasszák a párbeszéd útját: ne féljenek tőlünk, hanem tárgyaljanak. Ez lesz lenne méltó a Gyulafehérvári Naggyülés határozataihoz, ez lenne méltó, ahhoz a szerephez, amelyet Románia 2019 –ben be fog tölteni az Európai Unió soros elnökeként.

Valaki megkérdezte: valóban akarjuk az autonómiát, vagy csak harcolni akarunk érte? Igen, akarjuk Székelyföld területi autonómiáját. Harcolni, küzdeni érte pedig olyannyira nagyszerű dolog, amiért élni érdemes! 

Készüljünk a következő száz évre okosan, merészen, egymáshoz ragaszkodva. Becsüljük meg más népek méltóságát, és várjuk el, hogy a miénket, a székely népét is megbecsüljék. És ne feledjük soha: Székelyföld, a székely haza mindenekfölött!

Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!

 

 

TŐKÉS LÁSZLÓ

Egyetlen nap választ el attól a naptól, amikor éppen száz esztendővel ezelőtt, 1918. november 19-én, Budapesten megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek képviseletében szólok, szintén ezen az őszön emlékezik meg történelmi elődje, az Erdélyi Nemzeti Tanács létrejöttéről. Ezen előzmények folytonosságában hirdettük meg idén a székely, majd az erdélyi magyar nemzeti önrendelkezés centenáriumi esztendejét.

Sokatmondó körülmény és példa, hogy egy évszázaddal ezelőtt, a mohácsi vészhez fogható újkori magyar összeomlás idején, a Wilson amerikai elnök által kinyilvánított önrendelkezési elv értelmében megnyilatkozó kolozsvári nemzetgyűlés előestéjén az – akkori – magyar és székely nemzeti tanácsok egymással egyesülve, közösen léptek fel a magyar-székely önrendelkezés védelmében és érdekében. Száz és után, változott körülmények között mi is ugyanezt tesszük.

Ebből az alkalomból, székely és mezőségi magyar felmenőim családi kötelékében, szívem teljes szeretetével köszöntöm a Székely Nagygyűlés résztvevőit, egész külhoni magyarságunkra nézve, az életét feláldozó Esterházy Jánossal vallva: „Végtelenül komoly és rendkívül súlyos időket élünk, amelyekben fokozott a felelősségünk Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal, utódainkkal és önmagunkkal szemben. De mi vállaljuk ezt a felelősséget.”

Csapataink harcban állnak” – kiáltotta az éterbe hatvankét évvel ezelőtt a leveretésre ítélt magyar forradalom és szabadságharc miniszterelnöke. A vesztében is győzedelmes magyar október szellemében mondhatjuk el mi is, hogy immár egy századév óta beteljesülésre váró céljaink és reményeink iránti kitartó hűséggel folytatjuk a nemzeti önrendelkezésért, a székely területi és az erdélyi magyar autonómiáért vívott küzdelmünket.

1918 októberében, novemberében a széthulló Osztrák-Magyar Monarchia területén egyik a másik után alakultak meg az együtt élő népek nemzeti tanácsai – köztük a mieink is. Ezzel egy időben követték egymást azok a népgyűlések, melyek Turócszentmártonban a szlovákok (október 30.), Újvidéken a szerbek (november 25.), Gyulafehérváron pedig a románok (december 1.) elszakadási szándékát proklamálták. Egyoldalú akaratnyilvánításukkal szemben, mintegy a gyulafehérvári román nagygyűlésre adott feleletképpen került sor 1918. december 22-én a kolozsvári magyar nemzetgyűlésre, mely határozatban mondta ki, hogy: „a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”.

Nem irredenta felbuzdulásból, hanem a történelmi hűség kedvéért idéztem mindezeket. Amint az köztudott, a történelem már túlhaladott ezen, és a Nagy Háborúban győztes hatalmak – kettős mércét alkalmazva – egyszerűen semmibe vették a magyarok, a székelység önrendelkezéshez való jogát. Utóbb azt az állapotot pecsételte meg a trianoni békediktátum 1920-ban, majd a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés ismételten, 1947-ben.

Ezek után, száz, illetve hetven év elteltével akár azt is mondhatnánk: „ezen már túl vagyunk”. Mondják is sokan – a lezárt történelmi múltba utalva a folyamatos jelent.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Emberi, közösségi, önrendelkezési jogaink ugyanis a kedvezőtlenül alakuló körülményekkel nem évültek el, sőt – változott módon és körülmények között – ma is érvényesek. A népek és nemzetek önrendelkezési joga egyetemlegesen elismert demokratikus jog és alapelv.

Ezt maga a gyulafehérvári határozat sem gondolta másképpen. A wilsoni elveknek való megfelelésképpen „teljes nemzeti szabadságot” – ígért – „az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással” – olvassuk a dokumentumban. Ez a megfogalmazás tulajdonképpen területi és személyi elvű autonómiát jelent, amit azonban a létrejövő Nagy-Románia sohasem teljesített, és mindmáig megtagad tőlünk.

Márpedig ezek a jogok nem csupán történelmi jussunk a gyulafehérvári ígéretek alapján, hanem az európai demokrácia mai törvényei, valamint a nemzetközi jog alapján is megilletnek bennünket. Más megközelítésből akár azt is mondhatjuk, hogy: területért jogokat követelünk. Hogyha már a hazánktól megfosztottak minket – új hazánkban, közös országunkban legalább alapvető emberi és kollektív jogainkat biztosítsák cserében. Ne tiltsák és ne korlátozzák azon jogunkat, hogy a saját szülőföldünkön, államalkotó nemzeti közösségként a saját sorsunkról és jövőnkről – az ország területi integritását tiszteletben tartva – a demokrácia szabályai szerint: magunk döntsünk. Erről a jogunkról nem mondhatunk le. Ebben a kérdésben még Jean-Claude Juncker európai és Klaus Iohannis német-román elnökök kedvéért sem alkuszunk.

Winston Churchill mondásával egybehangzóan, saját történelmi tapasztalatból és a székelység megszenvedett múltjából is tudjuk, hogy: „a nemzetek, melyek harcolva buktak el, ismét felemelkedtek, de amelyek ellenállás nélkül adták meg magukat, azok elvesztek”. Békés nemzeti, polgári és jogi küzdelmünknek – s ezzel együtt – mostani nagygyűlésünknek ez legyen a legfőbb üzenete és tanulsága: nem adjuk fel, s a végsőkig kitartunk!

Értetlenséggel tapasztaljuk, hogy Európa „nagy nemzetei” – akikre felnéztünk – s maga az Európai Unió mennyire elhajlott az önfeladás irányába. Öngyilkos civilizációnk riasztó jelenségei: a demográfiai válság, a totális identitásvesztés, az abortusz és az euthanázia, a szexuális deviancia, keresztény hitünk és kultúránk megtagadása, a migránsok inváziója előtt való kapituláció – hogy csak a legkirívóbbakat soroljam. Az erdélyi magyarok, a székely nép, mi, katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok ebből nem kérünk. – Ebben minden bizonnyal még román ortodox, görögkatolikus és neoprotestáns Testvéreink is egyetértenek velünk. – A kollektív önfeladás nem válhat kötelező „alapjoggá”. A megtévedő „egyesült Európával” szemben legyen akármennyire is csekély a számunk és erőnk – legyen ennél is nagyobb a hitünk, a hűségünk és az élniakarásunk!

Székely Testvéreim! Erdélyi Magyarok!

Nézzünk végig magunkon. Kevesen vagyunk. Sokkal kevesebben, mint akik vágyunk Székelyföld autonómiájára és Erdély szabadságára. Persze, azok is szeretnék az autonómiát és a szabadságot, akik nincsenek itt, mert talán úgy gondolják, hogy ez a harc reménytelen. Magam is nem egyszer, amikor nekem szegezik a kérdést, hogy van-e remény, van-e esélye ennek az évszázados küzdelemnek, megtorpanok és elbizonytalanodom, hiszen „közös sikertörténetek” helyett sokkal inkább saját „kudarctörténeteinkről” beszélhetünk...

Valljuk be őszintén: az elmúlt huszonkilenc esztendő tapasztalata mindnyájunkban kételyeket ébreszt: van-e értelme újból és újból összegyűlni, a „nagy menetelést” folytatni, őrtüzeket gyújtani, zászlót lobogtatni, petíciót fogalmazni, törvénytervezetet benyújtani, a túlerővel szembeszállni, a hatalommal ölre menni?!

Amikor azonban elbizonytalanodunk, meggyőződésünkben megingunk, hát gondoljunk vissza a száz évvel ezelőtti időkre. Mérjük meg a mai eszünkkel, hogy volt-e oka reménykedni az akkori Romániának abban, hogy a nála négyszer nagyobb Magyarországtól sikerül elcsatolnia Erdélyt. Vagy gondoljunk bele abba, hogy a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron összegyűlt románoknak volt-e okuk elhinni, hogy Transzilvániát megszerezhetik maguknak.

Lehetetlennek tűnő helyzetünkben vegyünk hát példát a románokról, és legalább olyan jól politizáljunk és harcoljunk jogainkért, mint ahogyan ők tették Erdély megszerzése érdekében.

Vagy jöjjünk közelebb az időben, és gondoljunk arra, hogy milyen esély kecsegtette Temesvár kicsiny református gyülekezetét, elnyomott román és magyar népét 1989-ben, a nacionálkommunista Ceauşescu-rezsimmel szemben. Ígérkezett-e valós lehetősége a győzelemnek?

Hideg fejjel nézve, mindezek teljesen reménytelennek tűnhettek. A történelem azonban nem „hideg fejjel” mérlegel. Nem mindig az győz, aki nyerésre áll. A világ változik, az erőviszonyok gyorsan átrendeződnek. Öröknek hitt szövetségek bomlanak fel, nem remélt szövetségek születnek. A változó világban reménytelennek tűnő helyzetek is jóra fordulhatnak. És az isteni gondviselésben is hinnünk kell.

Ehhez azonban hitre van szükség, és hitből fakadó cselekedetekre. Hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk céljaink és reményeink megvalósítása érdekében. Még akkor is, amikor minden reménytelennek látszik, és mindenki arról akar meggyőzni, hogy a küzdelemnek nincs értelme...

Jó, hogy ma mindnyájan együtt vagyunk, akik nem kapitulálunk, akik a kicsinyhitűségen és pártpolitikán felülemelkedve összefogunk, nem csüggedünk, hiszünk, remélünk és cselekszünk!

Kéréseinkkel forduljunk bizalommal Istenhez. Isten után pedig ügyünk képviseletében forduljunk román Testvéreinkhez, a román és magyar kormányhoz, parlamenthez, a nemzetek közösségéhez.

Beszédemet azzal zárom, amivel Cato római szenátor – a hagyomány szerint – valamennyi hazáját féltő felszólalását végezte: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.” Azzal a különbséggel, hogy mi nem Karthágó lerombolását kívánjuk, hanem Székelyföld és Erdély autonómiáját. Nem pusztítani és nem hatalmi erővel, hanem békés eszközökkel. Mert Gyulafehérvárra és Trianonra az egyetlen és helyes válasz: az autonómia.

                                                                                              

 

MEZEI JÁNOS

Tisztelt Barátaim! Székely Testvéreim!

Köszöntelek Benneteket a székelyek töretlen életerejével, e szűkülő Székelyföld egyre apadó székelyeiből, a mai napon mégis szép számban összegyűlt sereget!

  1. mélyen lesújtó tragédiája kényszerében emlékezünk, az önszerveződő Székely Nemzeti Tanács megalakulásának centenáriumára.

Száz évvel ezelőtt elődeinkre mostoha kegyetlenséggel sújtott le a történelem. Nem volt elég, a világháború okozta fájdalmak kegyetlensége és keserűsége, a csatatéren elhalt apák, férjek és fiak, romokban heverő házak, leégett magtárak, éhínség és betegség mellett, egyik napról a másikra az 1100 éves szülőföldön, politikai cselszövésből született idegen hatalom zúdult ránk.

A világ egyik legrégebbi nyelve a magyar, megszűnt hivatalos lenni és jogfosztott lett mindenki, ha merte ezt anyanyelvi tisztességében megtartani, helyére kizárólagosan a latin nyelvcsalád legfiatalabb sarja lépett.

Ezen a nyelven írták át történelmünket. Így vette kezdetét az elmúlt 100 év. Mivel ez a folyamat nemzetközi síkon semmilyen akadályba nem ütközött, a belső ellenállókat meggyilkolták, bebörtönözték vagy ellehetetlenítették. Ezért, nyomós ok volt a hallgatásra, a néma küzdelemre, bár a börtönökben mindig sínylődtek eltitkolt áldozatok. 

A mindenkori időhúzó román politikum és a nemzetközi emberjogi szervezetek struccpolitikája felelős azért, hogy 100 éve késik a megígért autonómia, s 100 év múltán is koholt vádakkal kerülnek székely atyafiak a legszigorúbb román börtönökbe, törvényt hoznak legszentebb nemzeti jelképeink használata ellen, miközben részesítés nélkül kizsákmányolják altalaj kincseinket, lekopaszítják hegyeinket, megbontva az ökológiai egyensúlyt. Summás adóinkat nem a Székelyföld építésére, nem a székelyek jólétére fordítják. Ez a gazdaságpolitika űzte el gyermekeinket szülőföldjükről, ahogy ezt valamennyien családjainkban tapasztalhatjuk. Csakhogy, ez nem végleges siker, hanem visszafordítandó állapot!

Testvéreim! Meddig nézzük mindezt, székelyekre nem jellemző és méltatlan tehetetlenséggel? Egy ilyen gazdag országban, főként az általunk lakott országrészen létjogosultak lehetnek ezek az állapotok, amelyekkel együtt élni kényszerítenek immáron 100 éve? Jó ez nekünk? Ez kell nekünk?

Mai találkozásunk fő célja, nem csupán a 100. születésnapra való emlékezés, hanem a be nem tartott 100 éves ígéretekre való emlékeztetés.

Az elkövetkezendő évek nem telhetnek el ugyanabban a jogfosztottságban.

 Mivel a mai Európa éppen most adja jelét annak, hogy inkább a mulattok és a meszticek birodalma szeretne lenni, mintsem a mély gyökereikből táplálkozó, felelősen élő nemzeteké, nekünk önszerveződésben kell megerősödnünk.

Félre kell tenni az egyéni sérelmeket, legyen az vélt vagy valós alapú, mert minden egészséges testnek beleértve a székely nemzettestnek is, a sebek hegedése és nem azok állandó feltépése biztosítja a túlélést, megmaradást, a megerősödést.

Olyanok kell legyünk, mint a legendás hírű kuruc testvérek, Csinom Jankó és Csinom Palkó, akik állandó vitatkozásukról voltak ismertek, de csak addig, míg a labanc megjelent. Ekkor, váll vállmellé került, és egymás védelmében küzdöttek legszentebb jogaikért, a szabadságért.

A székelyeknek a széthúzás helyett meg kell tanulni együttműködni, s ennek méltó ajándéka a szülőföld bírása lesz. Sokan nincsenek tisztában az önrendelkezési jogainkkal, pont azért, mert állandó félrevezetettségben, megfélemlítésben élünk. Felvilágosításuktól ne sajnáljuk az időt, mert minél nagyobb számú a közös meggyőződésű székely, annál biztosabb az önrendelkezés elnyerésének az esélye.

Nincs időnk a tétovázásra, a 100 éves mulasztás megfontolt lépéseket, helyi virágzó gazdaságot követel, ahova szorgos méhekként röpülnek majd vissza gyermekeink. Ennek a földnek hívó szava, parancsa van, és nem lehetünk mi, akik éppen itthon maradtunk, az utolsó bástyásai.

Ne rettenjünk vissza a harctól, mert üdvösebb küzdeni-küzdeni és győzni, mint fanyar alázattal, béklyóban élni az elnyomók kedvére. Ez utóbbit már csak azért sem választhatjuk, mert nekünk a Teremtő nem ezt a feladatot adta.

Minket, székelyeket harcra, viaskodásra, gyepűvédelemre küldött a Mindenható, a legtökéletesebb országhatárok, a Kárpát-medence megvédésére, megtartására, ahogy ezt legutóbb, itt, a Keleti-Kárpátok bércein tettük.

Felmenőink a hintaszék helyett nyeregben ültek, sétapálca helyett kardot forgattak. Történelmünk a bizonyosság arra nézve, hogy Tündérkertnek, csak mi magyarok tudtuk megtartani Erdélyt. Hajdanán határokat védtünk, feltartóztatva törököt, mongolt, tatárt. Ma már kultúránkat, életközösségeink hitét, nyelvét s valamennyi gyökereinkből fakadó megtartó erőt óvunk az elpusztítástól, megállítva a globalista Nyugat erkölcsi és szellemi szennyét, ami megfojtja mindazokat, akik befogadják.

Éljen a székely szabadság! Éljen a székely önrendelkezés!

Szabadságot a székelynek! Autonómiát Székelyföldnek!

0
0
0
s2smodern

Jelképeink

Székelység

Autonómia

Hírek

fb icon sznt

A Székely Nemzeti Tanács számlaszámai
Asociaţia Siculitas Egyesület

OTP BANK – Târgu Mureş/Marosvásárhely
LEJ: RO76 OTPV 3200 0036 0774 RO01
EUR: RO33 OTPV 3200 0036 0774 EU01
USD: RO90 OTPV 3200 0036 0774 US01
HUF: RO80 OTPV 3200 0036 0774 HU01

Asociatia Siculitas Egyesület
Forint: 11705015-20001900
OTP Bank Nyrt Budapesti Régió

Itt is elküldheti adományát

Adja meg az összeget!

Webfejlesztés, karbantartás: DIGITAL STUDIO