Nem meglepetés, hogy a bukaresti képviselőház plénumában hatalmas többséggel elutasították a Székelyföld területi autonómiájáról szóló törvénytervezetet tegnap.

A statútum beterjesztése óta eltelt mintegy három és fél hónapnak azonban megvannak a maga tanulságai és megvan a maga fontossága is. Anélkül, hogy délibábokat kergetnénk, vagy azt remélnénk, hogy a parlament felsőháza majd elfogadja jogos önrendelkezési igényünket, a törvénykezdeményezés benyújtásának több olyan pozitív hozadéka is megmutatkozott, amelyek után egy fokkal talán derűlátóbban nézhetünk jogérvényesítési küzdelmünk elé.

Az egyik legfontosabb tanulság, hogy nincs, mitől félni: nem dőlt össze sem a világ, sem a parlament attól, hogy az autonómiáról vitáztak a tisztelt honatyák, s bár volt némi parázs vita, összességében normális mederben zajlottak a dolgok. Olyan összehangolt gyűlöletkampány sem indult, mint más, sokkal jelentéktelenebb vagy éppen mesterségesen fabrikált ügyekben, mint például a székelyudvarhelyi miccs-botránykor. Igaz, most éppen mással foglalatoskodnak Bukarestben, a politikum és a titkosszolgálatokkal megerősített nyomozóhatóság háborúja zajlik, ennek tétjét pedig vélhetően nagyobbnak látják akár még az önrendelkezési törekvéseknél is. Mindez azt is jelzi: fölösleges várni az úgymond megfelelő pillanatra, a kedvező politikai helyzetre, amely valahogy sosem jön el, nem kell annyit taktikázni, nyíltan, őszintén kell ismertetni törekvéseinket.

Annál is inkább, mert a két szakbizottsági és a tegnapi, plénumban zajlott vita során az is kiderült: nem minden reakció éppen annyira ellenséges, mint amire számítani lehetett, sokkal inkább a nacionalista reflexek, politikai számítások és tájékozatlanság jellemezte a román honatyák viszonyulását a kérdéshez. Mi több, a bizottságokban páran érdeklődést mutattak a téma iránt, kérdeztek, a szavazás sem volt minden esetben teljesen elutasító, tegnap pedig a plénumban is volt pár ha barátságosnak éppen nem is nevezhető, de legalább enyhébb, békéltetőbb hozzászólás. Ha kitartunk törekvéseinkben, ha a román értelmiség, majd a közvélemény számára is megpróbáljuk elmagyarázni, mit akarunk, talán-talán a román politikum viszonyulása is változhat a kérdés iránt.

Végezetül pedig kétségtelen haszna a statútum beterjesztésének, hogy a magyar képviselők csapata, az RMDSZ alsóházi frakciója végül egységesen kiállt a tervezet mellett, a szakbizottságokban és a plénumban is érveltek és szavaztak mellette – segítheti ez a jövőbeni magyar-magyar együttműködést a magyar politikai erők közötti kölcsönös bizalmatlanság eloszlatása révén, de erősítheti a magyar közösség bizalmát is vezetői iránt. Mindkettőre igen nagy szükség lenne.

Farcádi Botond