2017. október 30., Szucher Ervin, Krónika
Az önrendelkezési jogok bővítését ellenző európai államok ijedezhetnek vagy fenyegetőzhetnek, de akkor is kötelesek tudomást venni a területükön élő nép- vagy lakossági csoportok követeléseiről – véli interjúnkban Izsák Balázs, aki harmadik alkalommal is elnyerte a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét.
– Újraválasztása a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) élére nem sikerült olyan simán, mint az várható lett volna. Meglepték a bírálatok, illetve a kihívójára és önre adott voksok közötti minimális eltérés?
– Nem lepett meg, hiszen az elmúlt évek során több belső ellenzéki csoporttal is nézetkülönbségbe kerültem. Számos vitát folytattam, és kiderült, hogy egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat. Innen erednek az ellenszavazatok. Ha az ember ragaszkodik alapvető elveihez, rendelkeznie kell annyi méltósággal, hogy vállalja a kudarc kockázatát, azt, hogy elveiért akár meg is bukhat.
– Miként lehet vállalni egy új mandátumot olyan körülmények között, hogy a tisztújításon szavazók 46 százaléka nem áll ön mögé?
– Lehet vállalni, ugyanis megint azokra az elvekre és erkölcsi tartásra hivatkozok, amelyek az SZNT több tagjának – mondjam azt, hogy a rám szavazóknak – az elvi alapállása. Amíg a szervezet elnöke vagyok, ezeket az elveket védeni fogjuk. Itt elsősorban arra az egyértelmű és világos jövőképre gondolok, amelyet a dr. Csapó József által kidolgozott tervezet jelent, és amely az SZNT alapdokumentuma. Ha valaki ma azt állítja, hogy a Székely Nemzeti Tanács ezt is újratárgyalhatja, mert semmi nincs kőbe vésve, annak üzenem, hogy vannak dolgok, amelyek igenis kőbe vannak vésve. Az SZNT megalakulásakor, amikor a kezdeményező testület munkadokumentumként kiküldte az alakuló helyi székely tanácsoknak a Csapó-féle tervezetet, akkor annak elfogadásával és megszavazásával alakultak a települési szervezetek. Erre az alapdokumentumra épült a Székely Nemzeti Tanács.
– Fennáll akár a szakadás lehetősége is, amelynek következtében a belső ellenzék létrehozhat egy újabb szervezetet?
– Erre már többször volt próbálkozás. Az évek során több belső szervezet is alakult, egy időben megjelent a széki tanácsok szövetsége, aztán eltűnt, volt egy önrendelkezési tanács, arról sem hallani ma már semmit. Azt hiszem, tiszta és világos jövőkép nélkül lehetetlen felépíteni egy mozgalmat. Az említett szervezkedések jobbára alkalmi ötletek alapján jelentek meg, de lehet, hogy születésükhöz hozzájárultak az elégedetlenségek is, mert ilyenek is voltak. Némelyeket indokoltnak tartom, és megpróbálom orvosolni. De ismétlem, a 93 ellenszavazat mögött elvi ellentétek voltak, ezekből pedig nem engedek.
– Inkább személyes ellentétet érzek ki abból a nyilatkozatból, miszerint az elmúlt években az elnöknek volt SZNT-je, de az SZNT-nek nem volt elnöke.
– Ez nem egyéb, mint tartalom nélküli, hangzatos parabola. Jellemző módon olyan ember fogalmazott meg ilyen kritikát, aki még a belső levelezési listánkon sincs jelen, hisz nem rendelkezik elektronikus postafiókkal. Aki aktívan részt vett a kommunikációban, tudja, hogy az elnökségem alatt elfogadott közel hatvan dokumentumot nem egy szűk vezetőségi kör szavazta meg, hanem azokról vitázni lehetett. Elismerem, elhangzottak megalapozott kritikák is, éppen ezért a közeljövőben végig szeretném járni a széki tanácsokat, meg akarom beszélni, mi az, amin tudok javítani, és melyek azok a kérdések, amelyekben nem vagyok hajlandó engedni.
– Lát-e esélyt arra, hogy az év utolsó két hónapjában az RMDSZ ernyője alatt politizálók közül valaki a parlament elé terjessze az SZNT legfontosabb határozatát, az autonómiatervezetet? – Reménykedem. A Székely Nemzeti Tanács vasárnap Csíkszeredában is őrtűz gyújtásával hívta fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre Azt is reméli, hogy az egyre fokozódó magyarellenes hangulatban a román politikum hajlandó lesz vitát kezdeményezni erről?
– A magyarellenes hangulat nem új keletű Romániában, a politikumban, sajtóban egyaránt immár huszonhét éve, a rendszerváltás óta tetten érhető. Nem most kezdődött, és a gyulafehérvári népgyűlés centenáriumának megünneplésével nem is fog véget érni. Két nyomós okot látok arra, hogy követelésünkkel mind a parlamentnek, mind a kormánynak foglalkoznia kell. Először is: az ország állampolgárainak egy népes közössége áll mögötte. A székelység is román személyi igazolvánnyal rendelkezik, Romániában fizet adót, ezért úgy gondoljuk, az államnak velünk szemben is vannak kötelességei. Másodjára a jogállamiság kérdését hoznám fel, és itt akár román politikusok támogatására is számítok. Ha áttekintjük a költségevetésnek azt a részét, amely valamilyen módon magyar intézményeket támogat, könnyen megállapíthatjuk, azon túl, hogy messzemenően nem arányos a befizetésekkel, preferenciális módon van elosztva. Egy parlamenti párt, jelen esetben az RMDSZ rendelkezik egy törvényben nem rögzített, csupán háttéralkukban egyeztetett közhatalmi hatáskörökkel, amilyenekkel más pártok nem. Márpedig, ha törvények és intézmények nélkül közösségi dolgokban lehet dönteni csak azért, mert egy párt bejutott a parlamentbe, az nem jogállam. A törvényesség útja, a jogállam útja a Székely Nemzeti Tanács megítélésében az autonómia – és ezt kívánja a közösségi akarat is.
– Mondhatnánk azt is, hogy talán még mindig a kisebbik rossz, ha a közpénzeket és a vezetői tisztségeket az RMDSZ osztogatja, és nem a román állam próbál a magyar intézmények és emberek fölött bábáskodni, pénzeket osztogatni, vezetőket meneszteni és felkenni.
– Lehet, hogy valóban a kisebbik rossz, de mi tudjuk, mi az, ami jobb ennél. Lényegében erre vonatkozik a javaslat. Az említett szerepet nem egy pártnak, hanem az autonómia közintézményeinek kell betölteniük. Törvény alapján létre kell hozni a székelyföldi önkormányzati tanácsot, az önkormányzati bizottságot, Székelyföld döntéshozó és végrehajtó szerveit, és azoknak a kezébe kell tenni a döntési jogot.
– Mennyire tesz keresztbe Székelyföld ügyének a katalán helyzet, melynek analógiájából a román politikum, a véleményformálók és a központi média a területi autonómiában az elszakadás előszobáját véli felfedezni?
– Európában megmozdult a föld. Volt egy olyan korszak, amely az 1990-es évek elejéig, talán a közepéig tartott, amikor az önrendelkezési jogot csak a létező államok népességére vonatkoztatták. Ez egy rendkívül merev, megkövesedett nézőpont volt, amely az évezred vége felé omladozni kezdett. Emlékezzünk Koszovóra, s arra, hogy a román sajtó és politikai elit akkor is párhuzamot vizionált Székelyföld és a Szerbiából kiszakadt, újonnan létrejött állam között. Aztán megint megszólaltak az önrendelkezés ultrakonzervatív értelmezői, mondván, Koszovó az utolsó eset. Ez már csak azért is nevetséges, mert nem egy bizottság állapítja meg, hogy a történelemben egy esemény lehet-e utolsó, vagy sem. Vagy Orbán Viktor szavaival élve: a történelem nem járt iskolába. A katalánok nem akarnak egyebet, mint érvényt szerezni az önrendelkezési jognak. De a skótok sem mondtak le a függetlenség megszerzéséről, Lombardia és Venetó megmozdult. Mindez iránt az európai államok nem lehetnek közömbösek. Ijedezhetnek, fenyegetőzhetnek, de akkor is érdemben kell foglalkozniuk a kérdéssel. És el kell ismerni azoknak a népeknek, közösségeknek is az önrendelkezéshez való jogát, akik erről népszavazást szerveztek. A sorból nem hagynám ki a Székelyföldet sem, amely évekkel ezelőtt szintén megszervezte a referendumot. Mielőbb követelnünk kell, hogy a hivatalos népszavazás lebonyolítását is tegyék lehetővé.