Tisztelt Konzul Úr, tisztelt emlékezõ marosvásárhelyiek, kedves vendégeink, hölgyeim és uraim!

Negyedik alkalommal gyűlünk össze január elején, Marosvásárhelyen, Székelyföld fővárosában megemlékezni a madéfalvi veszedelemről. Ezt megelőzően, 2012-ben, Dél-Dunántúlon, a Bonyhád melletti Cikón, a bukovinai székelyek meghívására vettem részt egy megemlékező rendezvényen. Nemcsak a csikorgó januári hideg miatt érezhettem úgy magam, mintha a Hargita aljában, Csíkban lennék, de az ünnepi mise után, a templomi zászlókkal vonuló székelyek öltözéke, beszéde is arra utalt: otthon vagyok.
Illyés Gyula írta 1944-ben „Gombolyagként kibomolva/ tekerül le Hadikfalva,/ Futó fonál az orsóról,/ Istensegíts egy szekérsor/Hazátlan a hontalanhoz,/ lemegyek a népfolyamhoz,/ mint valami folyam-szélen/ álldogálok az útfélen./”
Egy másik költő, a Hadikfalván született Tamás Menyhért, 1944-ben, négyévesen élte meg a „közel húszezer lelket számláló, hazájában hontalan, töredék népcsoport”, a Bácskából Tolna és Baranya felé menekülő székelyek második földönfutását. Hogy felnőttként a költő eszközeivel tanúskodjon az öt bukovinai székely falu, Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva népének huszadik századi megpróbáltatásáról.
Miért is emlékezünk meg erről itt, Marosvásárhelyen? Miért is fontos esztendőről-esztendőre összegyűlni, és közösen felidézni a múltat? Benne a bukovinai székelyeknek 1764-ben, Madéfalván kezdődő, több mint másfélszázados történelmi kálváriáját? Azért vagyunk itt tehát, hogy a történelmi kör itt, Székelyföld fővárosában záruljon be, hogy egy itt kimondott mai gondolatban, mai célban kapcsoljuk össze a múltat és jövőt. És nyilván ez a közös cél, a közös szabadságeszmény, Székelyföld területi autonómiája. Van aki szimbolikus cselekvésnek nevezi a megemlékezéseket, beleértve a mi mai rendezvényünket is. Valójában, ennél többet teszünk, mivel a múlt tanulságainak összegzése a jövő számára, maga a cselekvő gondolat. A cselekvő gondolat, amely közgondolkodást képes alakítani, és képes irányt szabni a történelemnek. Kicsi a távolság a közös emlékezés és a kollektív emlékezet között, a kollektív emlékezet pedig, amely a hagyományokat, a nyelvet és a kultúrát is jelenti, a legfontosabb valóságformáló erő a mai világban.
Napjainkban a humanizmus álarcát felöltő pragmatikus tőke, idegen kultúrák európai telepítésével akarja a nyereségét növelni. Az európai népek ébredező ellenállása éppen a nemzeti kultúrák, az európai hagyományok megtartásának igényéből táplálkozhat. Mi azt reméljük, hogy Európa megmarad európainak, bízva népei kollektív emlékezésének, azaz nemzeti kultúrájának megtartó erejében. Miért ne bíznánk akkor a magunkéban? Még csak nem is a világot akarjuk megváltoztatni, hanem csak a magunk kicsiny hazáját, Székelyföldet szeretnénk lakhatóvá, jobbá tenni minden polgára számára. Ehhez azonban a közgondolkodásnak kell a hagyományainkhoz igazodnia. Hadd mondjak egy példát. Az elmúlt évben, bátor önkéntesek jóvoltából kétszáz kétnyelvű utcanévtábla került a házfalakra itt, Marosvásárhelyen. Igaz, ezekből a hatósági nyomás, a megfélemlítés következtében jónéhány lekerült, a köztudat viszont nem a bátrak helytállását jegyezte meg, hanem a megfélemlítettek hátrálását. És ez nincsen jól. Akkor lesz intézményesítve a kétnyelvűség Marosvásárhelyen, amikor a bátrak példája lesz ismertebb, amikor nem százak, hanem tízezrek vállalják azt, hogy cselekvően fellépjenek érte. Okosan, ha kell taktikusan, de mindig, mindig szolidárisan egymással. Azaz a közgondolkodásnak kell átalakulnia, oly értelemben, hogy megértse mindenki, ezer bátor ember kevesebb veszélynek van kitéve, mint száz, tízezer pedig maga a biztos siker.
Vagy mást mondok. Gyakran fordul elő, hogy korombeliek, vagy nálam idősebbek megállítanak az utcán, jó szóval bátorítani. Várom azt, hogy egy napon, fiatalok is megállítsanak. Mennyire szeretném, mennyire szeretnénk sokan a nemzedékemből átadni nekik azt az élményt is, hogy az utódok, a gyermekek adnak értelmet az életnek. Hogy értük, csak értük érdemes, ha kell akár ló helyett húzni a szekeret, esőben, sárban, mint a bukovinai székelyek sokan Bácska és Baranya meg Tolna között. Igaz, történelmi kényszer sodorta őket az országútra, de menekülni sem kellett volna, nem lett volna értelme, ha nem ülnek ott a szekerek ponyvája alatt a gyermekeik.
Kedves barátaim, tisztelt hallgatóság. A mai napon a székely nemzeti ellenállás két esztendejére is emlékezünk. 1762-re és 1763-ra, amikor a székelyek a Mária-Terézia által elrendelt kényszersorozásnak ellenálltak. Szeretném tisztázni, egyszer s mindenkorra, nem a magam álláspontja ez, hanem a szakember, a történész értékelése. Idézem Egyed Ákosnak A székelyek rövid története című munkájából: „... a madéfalvi kegyetlen vérengzés,.. megtörte a székelység ellenállását. Sokan a menekülést vákasztották, semmint a meghódolást az idegen elnyomó rendszernek, mások besoroztatták magukat s vállalták a terhes határőr katonai szolgálatot. De a székelység kemény küzdelme 1762-63-ban egészében véve szabadságharcnak minősül, történelmi tett volt, amelynek emléke mélyen bevésődött a székelység történeti tudatába.” Majd a folytatásban a „hatalmas nemzeti ellenállás” illetve a „hosszas szabadságharc” kifejezéseket használja.
Engedjék meg, hogy szintén egy Illyés Gyula idézettel köszönjek el önöktől, azzal a verssorral, amelyet 2008-ban, a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának 5-ik évfordulóján választottunk jelmondatunkká: „egy nép feje bukik le velünk, ha gyengék leszünk a parancsra, hogy hazát kell nekünk is teremtenünk.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!