1990. január 10-én úgy álltam a galléromat tépő, felelőtlenségemet firtatók gyűrűjében, mint a megszeppent kisdiák. „Tanár úr, én készültem” - akartam mondani Karinthyval, de a rámzúduló kioktatások özönében, akár a kígyó által elbűvölt madárka, teljesen lebénultam, hang sem jött ki a torkomon. Kányádi Sándor mesélt el nekem egy ehhez hasonló élményt, amelynek a lényege a párhuzamosok eukleidészi törvénye. A tanár a leckét, a kötelezőt kérdezi, a megszeppent diák viszont a másik sínen száguld ellenkező irányba, és a készülésen egészen valami mást, valami lényegibbet, talán a nagybetűs életre való felkészülést érti. A tanár a leckét firtatta, az eljövendő költő pedig az otthoni, nagygalambfalvi készülődésre, élete nagy pillanatára, a sorsfordító, a székelyudvarhelyi kollégiumba való beköltözésre gondolt.

Két világ találkozott és ütközött össze azon az ominózus földrajzórán, amelynek a végét azzal zárta le a tanár, hogy: „Hazudsz!”. „Tanár úr, én nem hazudok” - hangzott makacsul, már-már sírásra görbült szájjal a válasz.

Nos, tanár urak, azóta nagypolitikusokká vált társaim a romániai rendszerváltásban: „Én készültem! És én nem hazudtam.”

1990. január 10.(?) Marosvásárhely. A színművészeti egyetem stúdióterme. Az RMDSZ első, nagyobbnak és reprezentatívnak mondható értekezlete, amelyre összegyűltünk Erdély minden tájáról, akkori ideiglenes vezetők. Akkor jelent meg a nagy nyilvánosság előtt Tőkés László, Temesvár hőse, akit percekig tartó vastapssal fogadtunk. Sokan szólaltak fel akkor, fontosabbnál fontosabb dolgok hangzottak el, többek között eldöntetett az első kongresszus összehívásának ideje és helyszíne is.

Aztán engemet is a mikrofonhoz szólítottak. Nem beszéltem hosszan. Azt hiszem, fontos dolgokat mondtam el. Kár, hogy akkori jegyzeteimet, cetlijeimet elfújta a dübörgő történelem szeszélyes légörvénye. Egy dologra viszont biztosan emlékszem, és azóta is büszke vagyok rá!

Kimondtam először, nyilvánosan az autonómia szót. Az RMDSZ berkeiben elsőként!

Önző módon a Székelyföld területi autonómiájáról beszéltem. Azt mondtam el, hogy nekünk csak akkor van itt, a Kárpát-kanyarban jövőnk, ha autonómiánk lesz!

Hát ezért történt a tanácskozás szünetében a gallértépés, a ledorongolás. „Mit akarsz te, Magyar Autonóm Tartományt? Mit akarsz te ebben a nagy közös demokráciában? Hiszen együtt a románokkal eljön majd ide a Tündérország!”

És hiába magyaráztam, hogy én nem Magyar Autonóm Tartományt akarok, hogy előttem az európai autonómia-modellek, példának okáért Dél-Tirol tündököl és lebeg, és hogy nem bízok én a románokban, még ha a legdemokratikusabb demokráciáit építik is föl - írd és mondd: barátaim, a későbbi nagypolitikusok egyszerűen, lekezelően rendreutasítottak azzal, hogy nekünk a székelyföldi autonómiánál sokkal fontosabb a szervezet felépítése, a készülődés a választásokra, minél több képviselő bejuttatása a román törvényhozásba.

Tulajdonképpen ez volt az első kiábrándulásom a politikából s az RMDSZ-ből is. Mert: „Tisztelt tanár úr, én készültem!” Amennyire csíkszeredai magányomban tehettem, álmodoztam, reménykedtem, hittem, hogy előbb-utóbb összedől az az egész valami, amit életünk javán szocializmusként éltünk meg. Nemcsak a rendszerváltásban reménykedtem, de tényleg készültem autonómiából is. A határ túloldaláról átcsempészett irodalomból tudtam Dél-Tirolról, a baszkokról, a katalánokról, és - bármilyen furcsa hangzik is - az Åland-szigetekről is hallottam ezt-azt. („ Mi lenne, ha Erdélyt tenger venné körül” - tette föl a kérdést Naplójában Széchenyi...) A Székelyföldet egészen másfajta tenger veszi körül, mint az Åland-szigeteket. De ott volt - bármi furcsának tűnik is - a nagytestvéres, a szovjet minta, a CCCP-s autonómia is. 1986-ban, miután egyenesen megmondták, hogy többé nem adnak - kétévente se! - útlevelet nyugatra (Magyarországra, NDK-ba stb.) utazni, beiratkoztam egy közös kirándulásra a Szovjetunióba (csoportos kirándulásra elég volt a személyi is), oda is csak azért, mert a kéthetes útnak a végcélja Észtország volt. Igen, én akkor azért mentem Észtországba, hogy meghallgassam az észt himnuszt, amint a Tallin melletti parkerdő szabadtéri színpadán 300.000 észt kórista énekli a nagy szovjetet dicsőítő dalok mellett, észtül is a magáét. Nem az igazit, nem az „Isten óvjon, / Szeretett hazám! / Ő legyen oltalmazód, / És gazdagon áldjon meg, / Bármit teszel, / Drága hazám!”-at, hanem valamilyen szovjeteset, de hát az igazi ott volt a lelkük mélyén, és minden este felhangzott a helsinki rádióban. Bármint volt is, ha a birodalom roppant ernyője alatt is, de köztársaságuk, hazájuk volt az észteknek, akik körülbelül annyian maradtak hazájukban, mint amennyien a Székelyföldön vagyunk. Nem a vakvilágba ábrándoztam én a Székelyföld területi autonómiájáról. Terepútjaimon értelmes, meglett székely emberek mondták el, hogy bizony nekünk Magyar Autonóm Tartomány kellene, de olyan, hogy az autó s a sofőr is közülünk való legyen. Lehet korszerűtlennek nevezni ezt a mélyen élő vágyat, de értelmetlennek semmiképp. Ezer év alatt beépült a génjeinkbe, kiirtani onnan nem lehet. Mintha földönkívüliek, ufóról leszállt kicsi zöld emberkék utódai lennénk, végzetesen bekódoltan él e népben az önrendelkezés iránti vágyakozás. Aztán később, európai útjaimon rájöttem, hogy ez a történelmi jogból, a nemes székely nemzet ősiségéből fakadó igény nagyon is korszerű, európailag is kompatibilis. A századok folyamán kialakult székely közigazgatást, a széki adminisztratív berendezkedést nagyon jól kitalálták elődeink. A székek vásárterei, anyavárosai úgy alakultak ki, akárcsak Nyugat-Európa kisrégiói: egy nap alatt a székvárost gyalog is megjárhatta, a legtávolabbi faluból is, a törvénykező székely. Ha a székely autonómia keretében mindegyik székváros adminisztratív központtá válhatna, akkor feloldódna a több mint károsnak, sokszor már-már provinciálisnak tűnő vetélkedés a székely kisrégiók, városok között, amely a székrendszer megszüntetésével, a vármegyerendszer bevezetésével alakult kis a kishazámnak mondott régióban. „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” Az udvarhelyi református temetőben egy sírkeresztre állítólag azt írták ki, hogy „Itt is jobb, mint Csíkban!”. Erre válaszul a csíkiak azt írták ki a temetőben, hogy „Ennél rosszabb hely már csak Udvarhelyen van!”. Irodalma is van a székely székek közötti vetélkedésnek, Sepsiszék Kézdiszék ellen, Barót Sepsiszék ellen, Csíkszék Gyergyó ellen, Gyergyó Udvarhelyszék ellen, Udvarhely Csíkszék ellen harcol mindjárt két évszázada, sohasem egymásért, hanem egymás ellenében, valahol a „..szomszéd kecskéje...” szindrómáival az elmékben. Ennek felodására lenne jó az autonómia. Többek között.

Meg az időben is egyre hosszabbnak tűnő gyarmatosítás ellenében is. Mert gyarmata volt bizony ez a föld a Magyar Királyságnak, a Monarchiának és Romániának is. Az utóbbiban - lett légyen bármilyen államformája, politikai berendezkedése - mindig is ennek a feketelyuknak az eltüntetésére találtak ki bizarabbnál bizarabb ötleteket. Meg is lehet érteni őket, hiszen mint elüszkösödő seb a testen, ott áll a nagy román álom közepén a Székelyföld, költői hasonlattal élve: „Lyukasgarasország”-gá teszi, amíg létezik. Nem csoda tehát, ha én az 1989-es fordulat után kiviruló román demokrácia felénk hajló virányait sem hittem el. Ennek egy nagyon gyakorlati magyarázata is volt. Én már 1990. január 3-án kézhez kaptam a Hargita és Kovászna megyei románok följelentését, amiből aztán a félvilágot betöltő HARKOV botrány kigyűrűzött. Nem véletlenül mondtam én pár nappal később Marosvásárhelyen, hogy nem hiszek a román demokrácia illúzióiban és egyedüli esélyünk az emberhez méltó, európainak mondható létre: az autonómia.

Aztán teltek az évek, s csak bekerült az autonómia iránti igény érdekképviseleti szerveink programjába is. Sajnos, legtöbbször erősen kampányízű jelleggel. Nem mondhatok mást most sem, mint amit évek óta mondok: ha akkor, 1990 januárjától kezdve következetesen kiálltunk volna az autonómia mellett, ha nem söpörték volna félre javaslatomat, talán előrébb tartanánk. Ha bukaresti politikai és kormányzati szerepvállalásainkkal nem hitettük volna el a világgal - a nagyhatalmakkal is -, hogy Románia megoldotta a nemzetiségi kérdést, talán előrébb tartanánk. Sajnos, a történelemben nem ér semmit a „ha”. Ez a szinte húsz évnyi idő meddőn telt el, nem sok eredményt hozott a székelyföldi autonómiát óhajtóknak. Aztán megalakult a Székely Nemzeti Tanács is. Ha bírnám lelkileg és egészségileg, biztosan ott lennék közöttük. De ma már nem tudok végigülni egy kétórás gyűlést sem. Az RMDSZ kolozsvári kongresszusa után, mivel öt órára meghaltam (állítólag agyérgörcs támadt rám), végképp befejeztem a politikát. Azóta politikai szempontból állandóan másnaposságban élek, frontbetörésszerűen tör rám a szeretkezés utáni állat szomorúsága. Különösen akkor, amikor olyan szónoklatokat hallok, hogy harcolunk az autonómiáért, de most nem időszerű. Nincs tűrő- és állóképességem már az ilyesmihez. Ezért nem vállalok a Székely Nemzeti Tanácsban sem szerepet. De lélekben velük vagyok. Tiszteletre méltó a küzdelmük, de túlságosan jámborak, szelídek, hiányzik belőlük a Gandhi-szerű önfeláldozás. A másik baj az eddigi székely autonómia-tervezetekkel pedig az, hogy túlságosan is etnikai alapúak, nem a területiségre esik a fő hangsúly, hanem az etnikaira, ami - enyhén szólva - mellőzi a régióban élő románokat. Pedig náluk nélkül nem lehet! Erre Svájcban jöttem rá.

1990 őszén egy felcsíki táncsoporttal s egy fotókiállítás anyagával elindultunk a Bázel melletti testvérváros, Riehen felé. Éjfél előtt érkeztünk meg Liechtensteinba. A főváros, Vadúz alatt félrehúztunk egy parkolóba egy-két órányi szundításra. Nem sokat aludtunk, gyönyörködtünk a hercegség kivilágított, hegyek oldalában tündöklő fővárosában. Mit a fővárosban!? Az egész országban! Hisz onnan, ahol parkoltunk, szinte az egész országot be lehetett látni. A legények csak ámuldoztak, hogy ez egy független ország, egy hercegség, külön zászlóval, himnusszal s mindennel, ami kell. Akkora sincs, mint Csík, jegyezte meg az egyik. Aztán Svájcban megismerkedtünk a kantonok világával is. Ott tudtuk meg pontosan (mert részletesen elmesélték), hogy a landinoknak, meg a rétho-románoknak egy kanton keretén belül külön autonómiájuk van, de mondjuk egy német többségű kantonban a kisebbségben lévő franciáknak és olaszoknak is az van. És fordítva is. Ekkor mondtam, gondoltam el, hogy így kellene a Székelyföd területi autonómiáját is elgondolni. Azaz: a székelyföldi területi autonómia keretében a románoknak is legyen meg a maguk autonómiája, akárcsak Svájcban a ladinoknak, vagy a rétho-románoknak. Nem biztos, hogy nem lennének vevők erre - példának okáért - a Görgény völgyi vagy a Maroshévíz-Déda közti területen élő románok. Mert nekük is megérné.

Sajnos, hiába mondtam én el ezt az egész autonómia-koncepciómat az ilyen-olyan rendezvényeken, alkalmakkor, mert jóindulatúan mindig lemosolyogtak. Így hát maradtam a Vadúz alatti, a felcsíki táncos legények által rámruházott ranggal: ott, azon az őszi, lichtensteini éjszakán kineveztek Csík Hercegének. Ezt a rangot nemrég - csíksomlyói családi házam 500 négyzetméteres udvarán - átruháztam egy Bogáncs Ábel nevezetű kanpulira. Ő pedig a legnagyobb méltósággal viseli azt. Ujjongva, játszadozva, extázisban ugatva nézte, mint tűzöm ki március 15-én a zászlót.

A címet átruháztam, autonómia-koncepcióimat is a nagyobbakra hagytam, mert rájöttem, hogy valami testhezállóbbat kell kitalálni, valami olyant kellene tenni, ami a legjobban megfelel a nagypolitika gyakorlásától teljesen idegen alkatomnak. S az autonómiához is legyen némi köze.

Így született, meg minden előzmény nélkül, 1997-ben a Székelyföld című, havonta megjelenő kulturális folyóirat, amit azóta is főszerkesztek. Előzmény nélküli, mert itt, a keleti gyepűn nem volt hagyománya az ilyen jellegű periodikák kiadásának. A semmiből kellett megteremteni. A többi erdélyi folyóirat a rendszerváltáskor legfennebb nevet változtatott, örököltek valamilyen infrastruktúrát, olvasótábort, s ha meg is változott, tágult vagy szűkült, de megmaradt a holdudvaruk. Itt, Csíkszeredában se Hold, se udvar. Le is mosolyogtak sokan, néhányan őrültnek neveztek, eleve kudarcra ítéltek, mondván, hogy abban a kies provinciában csakis valami provinciális születik majd. Előzmény nélküli volt a folyóirat azért is, mert Trianon óta először fordult elő, hogy egy adminisztratív közület - nevezzük Hargita Megye Önkormányzatának - önként, senkitől sem kényszerítve felkarolta az ötletet és a mecénási szerepet, amit azóta is becsülettel teljesít. És nem kellett jóváhagyásokért Bukarestig menni, ilyen-olyan minisztériumokban szilvapálinkával-pityókával házalni, pártokhoz, gondolatrendőrségekhez sem kellett alázatosan bemenni, hogy elintézzünk, kiügyeskedjünk egy jogot. Mert arra is gondolhattam volna: azért vannak nekünk a képviselőink, hogy elintézzék, kijárják azt a jogot, mint annak idején Fazekas János a Trabantokat. A folyóirat ürügyén csak a Jóistenhez, meg a Csíksomlyói Máriához illett fohászkodni, hogy sikerüljön az utópia. Mert sokan azt mondták, hogy egy folyóirat elindítása e tájon bizony csak álom. De ha már ufófiak vagyunk, csak nem adjuk fel!

Eltelt egy év, két év, bejöttek az elkerülhetetlen kezdeti nehézségek, ami jobbára a több mint felelőtlennek mondható adminisztráció számlájára írható. Egészen pontosan: a folyóirat számára elkülönített költségvetést az akkori bürokrata a saját hatáskörébe vonta, a szerkesztőségen kívüli adminisztrátor pedig megpróbálta eljátszani, hogy anyagi alapjainkkal ő rendelkezik, hogy tetszése szerint elköltheti a pénzt, sőt: még a tartalmiakba is beleszólása vagyon. Egy megoldás maradt: egy kiadó létrehozása. Hargita Megye Önkormányzata 1999 végén megalakította a Hargita Kiadóhivatalt. Azóta a magunk urai vagyunk. Nem szól bele senki a munkánkba, nem cenzúráz, nem követel politikai irányvonalat, ide vagy oda való csatlakozást. Egyedüli mérce a tisztesség és a minőség. 2000-től tehát a Székelyföld kulturális folyóiratnak saját kiadója van. Közben könyveket adtunk ki (és adunk ki továbbra is): évi öt-hat címet. És 2000-től mi szerkesztjük, ugyancsak havonta megjelenő folyóiratként, a Moldvai Magyarságot is, amelyet a sepsiszentgyörgyiek ruháztak ránk, miután ott 1998-ban megszűnt, illetve akadozott a kiadása.

És eltelt az első tíz év is. A Székelyföld kulturális folyóirat ma már 2000 körüli példányban jelenik meg, közel 1500 előfizetője van, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban, a távoli Dél-Afrikában, Amerikában is, a svédországi előfizetőket pedig akár első helyre is tehetném. Eltelt immár több mint tíz év, és most már nemcsak kezdték komolyan venni, hanem fontosnak is tartják a folyóiratot. Vaskos tárolók őrzik már a lapról írt recenziókat, méltatásokat, olvasói leveleket, hivatalos elismeréseket, filmeket, CD-ket. Legutóbb a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tüntette ki a folyóiratot. Néhány héttel ezelőtt, egy hosszabb elemzésben azt írták a Litera című, legnagyobb magyarországi irodalmi portálon, hogy ez az a folyóirat, amelyet többé nem lehet megkerülni, kihagyni a Kárpát-medencei irodalmi közéletből. Azt hiszem, ennyi is elég a dicsekvésből.

Bevallom: szerencsésnek is tartom magamat, úgy is, mint székely, úgy is, mint szerkesztő. Kezdettől fogva sikerült olyan szerkesztőtársakra találni, akikkel nagyjából azonosak vagy majdnem azonosak az irodalommal, a szerkesztéssel kapcsolatos eszményeink. Ők azok a tehetséges fiatalok, akik 1990 után tűntek fel az erdélyi magyar irodalomban, akkor, amikor azt hittük, hogy már mindennek vége, s a két utolsó Forrás-kötet '80-as évek végi megjelenésével megállt az idő. Rosszul hittük: mint tengerek hulláma, úgy jött a transzközép, ami szerintem egy nagy blöff volt, de jó írók, szerkesztők repültek ki abból a rajból. Néhányukkal nap, mint nap együtt vagyok. Nem tudom, én fiatalodtam-e hozzájuk, vagy ők öregednek lassan hozzám. De életem legszebb, legboldogabb éveit töltöttem el velük. Velük együtt lenni jó, még jobb lapot csinálni. A Székelyföld folyóirattal, azt hiszem, megteremtettünk egyfajta autonómiát: a szellemit. Nem tudom, hogy ezt mennyire vallják szerkesztőtársaim, munkatársaink, de egy dologban biztos vagyok: hogy ők ide hazajöttek, s azt is tudom, hogy hazájuknak vallják ezt a régiót, ezt a kishazát.

Most sem mondhatnék tehát mást, mint amit 1990 januárjában mondtam: „Tanár úr, én készültem!” Nem tudom, mennyire volt halandzsa az én koncepcióm Székelyföld területi autonómiájáról, amit ma is vallok és vállalok. Egyben biztos vagyok: a nagypolitikánk ebben az ügyben több mint puha volt. És az ma is. Talán ezért is csüggedek el olykor-olykor. Tényleg utópia lenne a székely autonómia? Folyóiratunk talán bizonyíték arra, hogy nem egészen reménytelen a helyzet. Egyszer egészen biztos, hogy lesz valami. Az én életemben immár szinte bizonyos, hogy nem fog megvalósulni. Maradok tehát az utópiákkal.

Ferenczes István