Hamis érvek és tévhitek az autonómiatörekvések ellen
Izsák Balázs
A kisebbségek államon belüli önrendelkezéséről nagyon sok vita folyt már az elméleti megalapozástól, az országonként, népenként változó megvalósításig. Ez az írás kizárólag a romániai magyarság autonómia-törekvései ellen felhozott hamis érveket kívánja cáfolni, illetve oszlatni a meggyökeresedni látszó tévhiteket.
Az irreleváns érvek sorában talán a legelső, és a legsúlytalanabb a szakmaiság hiányának érve. Foglalkozni két okból kell vele. Egyrészt azért, mert alig van olyan exponált RMDSZ politikus, vagy mellettük elkötelezett újságíró, aki ne élt volna vele, másrészt azért, mert egy rendszerváltás előtti örökség érhető tetten benne.
Eszerint az autonómia-statutumokat kidolgozó Dr. Csapó József mezőgazdasági szakember, következésképp a tervezetei nem felelnek meg a szakmai követelményeknek. Senki azok közül, aki ezt az érvet megfogalmazta, nem szólt hozzá a tervezetek tartalmi kérdéseihez, nem tudott egyetlen olyan részletet kiragadni belőlük, amelyen a „szakmaiság hiánya” kimutatható volna. A kolozsvári Szabadság hasábjain Tibori Szabó Zoltán Bakk Miklósra is kiterjeszti ezt a pszeudo-kifogást, és azt ajánlja, hogy az „agronómus” és a „politológus újságíró” helyett jogászra kellene bízni az autonómia tervezetek kidolgozását. (Dudások és a csárda esete, Szabadság, 2004. február 3.) Nem azért rossz ez a felvetés, - de különben az egész írás - mert szerzője kohómérnökből lett újságíróvá. Hanem azért, mert tollát az elfogultság és a címkéző indulat vezeti. A lényeglátó tárgyszerűség, a megoldást kereső és pontosságra törekvő szellemi tartás helyett. Amelyek ugyebár akár mérnöki erények is lehetnének. De menjünk végig a Tibori hamis előfeltevésén alapuló gondolatmeneten, pusztán azért, hogy tarthatatlanságát a nyilvánvalóan képtelen következmény világítsa meg. A matematikában „reductio ad absurdum” a módszer neve, azaz visszavezetés a lehetetlenre. Eme előfeltevés szerint az alapvető emberi jogok kérdésével is kizárólag jogászoknak volna szabad foglalkozni. Márpedig, az nem lehet, hogy Gabriel Andreescut ki kelljen iktatni az emberi jogok védelméért folytatott romániai küzdelemből pusztán csak azért, mert alapfoglalkozása szerint fizikus! Bármelyik állami gazdaság jogtanácsosa, vagy bármelyik válóperekre szakosodott ügyvéd, aki – amint arra Renate Weber egy tanulmányában rámutat – ‘89 előtt még az egyetemen sem hallhatott az alapvető emberi, s köztük a kisebbségi jogok védelmének nemzetközi jogi eszközeiről, pusztán azért lenne hatékonyabb védelmezője az emberi jogoknak, mert jogász? Az sem lehet, hogy Markó Béla azért távozzon a romániai magyarság közéletének csúcsáról, mert költő. Ezt megtehetné esetleg azért, mert a közéleti váltógazdaság logikájából így következik, de a majdani, reményeink szerint létrejövő magyar önkormányzat ellenzékében politikus maradhat költőként is. De elmondhatjuk azt is, az RMDSZ gazdaságpolitikája sem azért elégtelen, mert a programját kidolgozó Borbély László alapszakmája a Ceausescu doktrínákkal eredetivé tett szocialista tervgazdaság tudománya, hanem azért, mert nem több egy jelszó-gyűjteménynél, és nem áll mögötte egy, a romániai magyarság gazdasági felemelkedését szolgáló koncepció.
Az alapfoglalkozáshoz kötött szakmaiság követelése a politikában a múlt öröksége. A tudományos szocializmusé, amely a matematikai tételek bizonyosságával jelölte ki az egyetlen járható utat, a társadalom pedig csak a pártegyetemeken képzett „szakemberek” vezetése alatt tudott ezen haladni. A demokráciákban politikusok, törvényhozók, a civil élet legváltozatosabb területéről érkeznek, s az általuk kínált alternatívák közül nem valami (ál)tudományos módszer, hanem a választói akarat jelöli ki azt, amely egy ország népének életét a következő választásokig meghatározza. A kínált alternatívák színvonalát, szakmai rangját a versenyhelyzet, a közszereplők nyilvános felelősségvállalása szavatolja. Elmondhatjuk Dr. Csapó József autonómia-tervezetei megfelelnek az európai szintű elvárásoknak. Tárgyi tudás áll mögöttük, s felelős gondolkodás. De Bakk Miklós munkájáról is el lehet mondani ugyanezt. A versenyben természetesen az a változat marad fenn, amelyik elébe megy a közösségi akaratnak, és alkalmas arra, hogy annak kifejezője legyen. Ám ettől függetlenül, a szakmaiság hiányát felróni egyiküknek sem lehet.
Az nem lehet, hogy értéket csak azért tagadjunk, közösségünk elidegeníthetetlen szellemi vagyonát csak azért értékeljük le, mert alkotóik más területen szereztek oklevelet! Hány olyan alkotó volt a magyar irodalomban is, aki maradandót nem a „szakterületén” alkotott. Egy orvos írta az Iszonyt, egy jegyző a Toldit! Az nem lehet... De fölösleges tovább mondani. Sem polcunkról, sem elménkből nem fogjuk kivetni egyiket sem.
*
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke az autonómia ellenében gazdasági érvet fogalmazott meg: „Egyesek azt hangoztatják, hogy a magyarság csak akkor fog megerősödni, ha autonómiát kap. Ennek épp ellenkezője igaz. A magyarság csak akkor fog autonómiát szerezni magának ha gazdaságilag megerősödik.” (RMDSZ Tájékoztató, 2004 január 24.)
A magyar köztudatban él egy egyszerűsített elképzelés Széchenyi és Kossuth vitájáról: a gazdasági fölemelkedésé vagy a nemzeti önrendelkezésé az elsőbbség? A politikus, aki kedveli a történelmi analógiákat és könnyedén igazítja azokat a napi politika kívánalmaihoz, a lírai sejtetések és áthallások mestereként építi maga köré a legnagyobb magyar történelmi auráját. Ám korunk Széchényijének előbb idézett tétele mögött nem áll az Al-Duna szabályozásához, a Lánchídhoz, az Akadémiához, a Hitelhez mérhető súlyú fedezet, csupán egy vázlatos pártpolitikai program Románia gazdaságára vonatkozóan. Van ebben egy kulcsmondat, amely arra hivatott, hogy a Székelyföldnek az autonómia megteremtése nélkül hozza el a gazdasági felemelkedést:
„A Székelyföld (Hargita, Kovászna és Maros megyék) sajátos helyzete és adottságai miatt különleges megoldásokat igényel. Ezért az RMDSZ kiemelten kezeli térségspecifikus fejlesztési programok kidolgozását és megvalósítását, amelyek rendeltetése a beruházások ösztönzése, új munkahelyek létrehozása és a korszerű technológiák bevezetése a székelyföldi hagyományos iparágakba.”
Egy ilyen gazdaságpolitikai szándéknak a kinyilvánítását a legnagyobb jóhiszeműség mellett sem lehet többnek tekinteni, mint az „elintézés-politika” programszerű megalapozásának. A politikai cselekvés rangjára emelve a minisztériumi előszobázásokat, az alkalmi ügyintézéseket. Eközben folyik a Székelyföld módszeres kifosztása, s lezajlott egy olyan privatizáció, mely a térség számos vállalatát a pártállamtól örökölt érdekcsoportoknak juttatta. A gazdasági mutatók országos összesítőiben esztendőről esztendőre a székely megyék az ország legszegényebb megyéi közé kerülnek. Míg az autonomisták a magyarság belső anyaországává emelnék a Székelyföldet, addig a központi hatalom az ország „belső gyarmataként” kezeli. Akkor is, amikor az RMDSZ kormányon van, akkor is, amikor a paktumpolitika a romániai magyar nemzeti közösség gondjait úgymond „mintaszerűen” megoldotta.
Az nem lehet, hogy a székely megyék lakói úgy gazdagodjanak, hogy közben korlátlan kiszolgáltatottságuk a központi hatalommal szemben fentmaradjon, s ne legyen egyetlen intézmény, amely a politikai elit, s a vele összefonódott gazdasági érdekcsoportok zsákmányszerző étvágyának gátat vetne!
Az autonómia intézményén keresztül az autonóm közösség tagjai az önrendelkezés jogával élnek, amelyet a Polgári és Politikai illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya így határoz meg:
„1. Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.
2. Céljai elérése érdekében minden nép - a kölcsönös előnyök elvén alapuló nemzetközi gazdasági együttműködésből és a nemzetközi jogból eredő kötelezettségeinek a tiszteletben tartásával - szabadon rendelkezik természeti kincseivel és erőforrásaival. Semmilyen körülmények között sem fosztható meg valamely nép a létfenntartásához szükséges eszközeitől.”
A saját erőforrásaival szabadon csak akkor rendelkezhet egy nép, ha az önálló gazdálkodás intézményi garanciái biztosítottak, és ezek egy kisebbség esetében, csakis a közösség közhatalmat gyakorló, autonóm testületei lehetnek, amelyekre a központi hatalom döntéshozói és végrahajtói jogosítványokat ruház át.
Igy jöttek létre, és így működnek a létező európai autonómiák, de a Székely Nemzeti Tanács által véglegesített autonómia statutum-tervezet is ebben az értelemben lehetne törvényes alapja Székelyföld önrendelkezésének, az önálló gazdálkodásnak a létfenntartáshoz szükséges eszközökkel és gazdasági erőforrásokkal.
Az elmondottak alapján az RMDSZ szövetségi elnökének tételét nem kell többnek tekinteni egy imázsépítő költői fordulatnál, amelyet egy nagyratörő áthallásra épít, de amely mögül hiányzik a politikai akarat a cselekvésre, de hiányoznak a konkrét gazdasági elképzelések is.
A képviseleti monopólium helyébe fel kell építeni a közösségi konszenzus intézményeit, amely – amint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nyilatkozatában is áll -már nem a szervezeti egységre, hanem a nemzeti összefogásra épül a közös cél, a belső önrendelkezés érdekében, bizakodva, s dacolva az autonómia gondolat fogadtatásának lassan enyhülő mostohaságával. Mert a címbe foglalt három szóval nemcsak a lehetetlenre visszavezető cáfolat kezdődik, hanem Vörösmarty jelkép értékű verssorai is: „Az nem lehet, hogy annyi szív....” A folytatást mondjuk tovább magunkban. A nemzethalál látomását pedig cseréljük fel egy valóban „jobb kor” eljövetelének reményével. Az eszközök a kezünkben vannak, az út nyitott előttünk.
2004. február 28.-29. Krónika - Szempont