Izsák Balázs

Ha megkérdeznék, mi az autonómia, ma már egy véletlenszerűen megszólított járókelő is rávágná: „A döntés szabadsága: az, hogy a mi dolgainkban, mi magunk határozzunk” De szívesen használnak ehhez hasonló meghatározásokat vezető politikusok is, akik megtanulták, hogy üzeneteiket közérthető és tömör fordulatokba csomagolva juttathatják el választóikhoz. Markó Béla az SZKT alakuló ülésén fogalmazott így: „bele akarunk szólni azokba a döntésekbe, amelyek minket is érintenek, és dönteni akarunk azokban a kérdésekben, amelyek csakis minket érintenek.” Az elv oly egyszerű, és logikus, hogy csodálkozni legfennebb azon lehet, hogy nem alakult még ki a konszenzus a belső önrendelkezés ügyében. Ám, ha valaki követi az autonómia vitákat, hamar be fogja látni, az egyszerű elv mögött másfajta utakat, más eszközöket látnak a közélet szereplői, sőt megkockáztatható: még a többes szám első személy is mást jelent az RMDSZ vezetőinek, vagy az autonómia velük szemben álló elkötelezettjeinek a szóhasználatában. De mást jelent a szó: döntés, és mást az, hogy akarat, attól függően, hogy ki és milyen céllal hivatkozik rá.

Legutóbb Andreas Gross jelentése, illetve ennek nyomán az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének határozata hozta felszínre az autonómia értelmezések közti eltéréseket az RMDSZ-en belül. Frunda György például a Krónikának adott interjújában (2003. június 27.) a Gross jelentésről szólva az autonómia egészen új megközelítésének nevezi, hogy „az autonóm régiókra a parlament alkotmányos alapon törvényhozási hatásköröket ruház rá”. Holott ez nem új megközelítése az autonómiának, – akár a tárgy elméletét, akár annak európai gyakorlatát nézzük - hanem a lényege. Ennek megfelelően Spanyolország 1978–ban elfogadott alkotmánya törvényhozói jogköröket ruház az autonóm közösségekre, de így alakult újjá a devolúciós törvény nyomán a Skót Parlament vagy a Walesi Gyűlés több-kevesebb mértékben jogalkotói hatáskörökkel. Vagy egészen közeli, ám annál régebbi példával élve, a székely jog, s vele a törvényhozó székely nemzetgyűlés – a „congregatio generalis” – volt századokon át a székely önkormányzatiság legfőbb záloga.

Nem fogadható el Frunda Györgynek az az állítása sem, hogy a Gross jelentés nem „etnikai területi autonómiáról” szól. Túl azon, hogy nyilvánvaló az interjúkészítő Bakk Miklós igaza: a Gross jelentésnek egyértelmű etnikai dimenziója van, érthetetlen, hogy egy magyar szenátor miért használja ezt a jelzős szerkezetet, amellyel a magyar autonómia igényeket címkézte a nemzetállami gondolathoz ragaszkodó, román politikai elit. Olyan szókapcsolat ez, amely nem szerepel sem az RMDSZ programjában, sem kisebbségi törvénytervezetében, sem egyéb, autonómia törekvéseket megfogalmazó dokumentumában. A kisebbségi autonómiának ezektől eltérő megközelítése áll a másféle szóhasználat mögött. Olyan többségi megközelítésé, amely az autonómia igényben etnicista hegemónia-törekvést vélt felfedezni, annak a nemzetállami kizárólagosságnak a kicsinyített, magyarlakta vidékre vetített mását, amelyet ő maga gyakorol országos szinten. Az erőszakos kisebbség fantomképére így csúszott rá akaratlanul és árulkodóan az etnokrata nemzetállami séma. Ezzel szemben az RMDSZ dokumentumaiban az autonómia „a nemzeti közösség joga, amelyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megőrzése érdekében gyakorol” illetve „eszköz, amellyel a romániai magyarság szülőföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlődését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit”.

Maga Andreas Gross sem kedveli az etnikai jelző alkalmazását az autonómiára, derül ki a vele készült interjúból. (Krónika 2003. július 10.) Az autonómia elkötelezettjei számára nyilvánvaló, hogy az a közösség, amelyet egyetlen kohéziós erőként, csak az azonos etnikum tart össze, mint Nyugat-Európában a vendégmunkásokat, aligha tarthat igényt az önrendelkezésre. Ezzel szemben a szülőföldjükön élő, és ott őshonos kisebbségek tagjait nemcsak az azonos etnikum köti egymáshoz. A szülőföldjük az ő történelmük emlékeit őrzi, hagyományaikban – tájtól elszakíthatatlanul – a múltjuk él tovább. Őrzik hagyományos helyneveikben, a földrajzi nevekben, kultúrájukban, minden szülőföldjükhöz kötődő szokásukban. Aki ezt tagadja, az adott közösség jogát tagadja azonosságtudatához. Hatalmi pozícióban elmenve akár a hagyományos földrajzi nevek betiltásáig. A szavak üldözéséig. Lefokozva etnikummá az őshonos nemzeti közösséget, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a külföldi vendégmunkások jogállását kényszerítsék rájuk. Ezzel a szemlélettel szemben az RMDSZ programja leszögezi: „Történelmi öröksége, kultúrája és hagyományai révén a romániai magyarság Erdélyhez, mint történelmi régióhoz kötődik; ezért az erdélyiség nemzeti identitásának szerves része”. Ezért más, ezért több a nemzeti közösség az etnikumnál, és ezért nem jó etnikai autonómia igénynek címkézni egy nemzeti közösség törekvését az önrendelkezésre.

Frunda György valójában a saját elvárásait, saját meggyőződését magyarázza bele a Gross jelentésbe, hiszen nem titok: nem ez az első ilyen irányú megnyilvánulása. „Nem lehet etnikai alapon létrehozni az autonómia intézményét, hanem a helyi közösségek kell létrehozzák” – nyilatkozta a Népújság riporterének 2001. november 20.-án. De államelnöki programjában is „nem etnikai alapú önkormányzati autonómiáról” beszél, hiszen az „etnikai jelleg fogalmilag is kizárt” mivel „az említett autonómiaformák igazgatási, önkormányzati hatáskörre vonatkoznak” Ezzel szemben az RMDSZ programja a célként kitűzött autonómiaformák között tételesen is tartalmazza a területi autonómiát, „mint a romániai magyarság identitásának megőrzésével kapcsolatos érdekek hatékony” védelmének egyik nélkülözhetetlen eszközét, irányadónak és kötelezőnek tekintve egy sor nemzetközi dokumentumot, köztük az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201/1993 ajánlását is, amelynek sokat idézett 11. cikkelye kimondja:

„Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.”

Ez bizony a nemzeti kisebbségek jogát jelenti a regionális autonómiához! Ha úgy tetszik az „etnikai alapú” autonómiához! És nem természetes? Hol éljen „igazgatási és önkormányzati hatáskörökkel” egy nemzeti közösség, ha nem a szülőföldjén? Miért kell tagadni, hogy „sajátos történelmi és területi helyzete” van a székelyeknek, hogy a Székelyföld autonómia igénye jogos igény? Még a nemzetállami beidegződésekről híres Franciaország is sajátos jogállást biztosít Korzikának, és az általános decentralizálási folyamaton belül egy korlátozott autonómiát intézményesít a korzikaiak számára. Igy lesz a Korzikai Gyűlés egyszerre a közigazgatás szerve és egy nemzeti közösség – igaz korlátozott - belső önrendelkezésének intézménye.

Románia, amikor az Európa Tanács tagja lett, annak ajánlásait önmagára nézve kötelezőnek ismerte el. Frunda György azonban nem az ebből levezethető feladatoknak kíván megfelelni, nem is az RMDSZ programjának, és nem a magyarság önrendelkezési törekvéseinek, hanem azon román választók elvárásainak, akik a magyarság kulturális autonómiáját még el tudják fogadni, de a területit nem. És természetesen, akik 2004-ben a parlamenti választásokon szavazatukat adnák az RMDSZ-re. Itt kell elmondani, nem Frunda György az egyetlen RMDSZ politikus, aki elveti a magyar közösség jogát a területi autonómiához. Székely Ervin, Bihar megyei képviselő messzebb megy, és az RMDSZ-programba foglalt autonómia igényről állítja – a déja vu élményét keltve az olvasóban – „valamiféle etnicista replikája lett volna – az egyébként szintén hibás – nemzetállam elméletnek, valahogy így: egy nagy nemzetállam helyébe több kicsit!”, majd azt is hozzáteszi: „Az idõk során aztán kiderült, hogy a dolog nem működik.” Székely egy kívülálló, kötődésektől mentes áltárgyilagosságával egyformán veti el a többség nemzetállami doktrínáját és annak a közösségnek az autonómia igényét, amelyet képvisel.

De lehetne folytatni az RMDSZ vezetők nyílt, vagy burkolt autonómiaellenes megnyilvánulásainak felleltározását. Megvallom számbavételükre Bakk Miklós gondolata késztetett: „Az RMDSZ-nek most már „csak” a szövetségeseket kell megtalálnia. Ami nem könnyű feladat, sőt: a legnehezebb.” Valóban úgy néz ki, nehéz ma az RMDSZ-nek egyértelmű, világos álláspontot megfogalmaznia az autonómia ügyében. Kimondani egy igent vagy egy nemet a Gross jelentésre, és az Európa Tanács határozatára, egy igent vagy egy nemet az azt elutasító hivatalos román magatartásra. Markó Béla szerint az autonómia „iskolából, kultúrából, gazdaságból, nyelvhasználatból, földből, erdőből épül fel.” Ezek a kormányzati szerepvállalás tényleges és képzelt sikereinek kulcsszavai. A szerepevállalásé, amely az RMDSZ elit kivételezett helyzetét, a közösségi képviselet betonba öntött monopóliumát, a források elosztásának kizárólagos ellenőrzését biztosítja. Le fognak-e mondani minderről a szövetség vezetői, cserébe egy szélesebb körű, intézményesített döntési jogkörért, - amelynek elengedhetetlen része a közösségi jogalkotás - ha annak már nem ők lesznek az örökös és kizárólagos birtokosai? Szövetségek csak világosan megfogalmazott, közösen elfogadható eszközökkel elérhető célokért születnek. Mesterkélt átértelmezésektől, kétértelműségektől mentesen. A megbízható partner névjegye ezek egyértelmű és következetes vállalása.

És ez ma valóban a legnehezebb feladat az RMDSZ számára.

2003. július 18.-19. Krónika – Szempont